Az előző írásban Charles Baudelaire segítségével formába öntöttük a formába önthetetlent, a dandyzmust, mitöbb a futballpálya környékén kerestük megnyilvánulását. Labdavezetésként idézzük fel néhány gondolatát, hogy birtokunkba kerüljön újra a labda: "gazdag, tétlen ember" "akinek az elegancia az egyetlen mestersége", aki "mindig minden időben jól megkülönböztethető"; vele "munka és pénz nem tud versenyre kelni", "átmeneti korokban tűnik fel, amikor a demokrácia még nem érkezett el hatalma csúcsára, és az arisztokrácia nem alacsonyodott le egészen, nem vesztette el minden értékét; annál "ellenállóbb, "elpusztíthatatlanabb" minél "ritkább képességekkel", "isteni adományokkal vetik meg alapjait, melyekkel munka és pénz nem tud versenyre kelni; " a hősiesség utolsó tündöklése hanyatló korokban" .
Ahogy Baudelaire mondja "homályos intézmény", kétértelműség rejlik benne. A magyar futballról szóló közhangulat és közvéleményformáló könyvekben is fellelhető ez a disszonáns kettőség. Az 1984-ben megjelent "A császár és utána a sötétség" (Bocsák Miklós) a dandyzmusban a magyar futballhősöket keresi. Az 1974-ben megjelent könyv a "Miért beteg a magyar futball" (Végh Antal) a dandyzmus alatt a futballistákat támadja. Később megjelennek a "miért nem szeretem Puskást vagy Varga Zoltán" típusú könyvek...
De nézzük meg az 1984-es könyvet, a négy ritka, világklasszis képességű labdarúgóról, melynek szereplői : az elegáns és spontán Albert Flórián, a szupertechnikás és disszidáló Varga Zoltán valamint a maradonai képességekkel bíró Kocsis Lajos, és a finoman táncoló Törőcsik. Albert és Varga a dandyzmus visszavonuló és távozó sztoikus öntörvényűségéhez áll közelebb, Kocsison és Törőcsiken már inkább a sodródó bohém rapszódiája érződik. A dandyzmus persze nemcsak Albert csipőre tett kezén, vagy Varga "nyugati grand tourjával" magyarázható, hanem a magyar labdarúgó kultúra bennük élő örökségével, itt a technikai tudásból eredő egyéni eleganciáról beszélek. A kérdés adott, milyen tényezők összjátéka kellett ahhoz, hogy a "magyar játékos" ritka ám részeiben közös képessége elhalványuljon, mi törte meg ellenállóképességét?
Elsőként, mint támadási felületet megemlíthetjük, hogy a magyar válogatott egymást követő két világbajnokságra nem tudta magát kvalifikálni (1970 Mexikó,1974 NSZK). A sportvezetés egysíkú szakmai válasza szerint a kudarc a nemzetközi mezőnyhöz mért erőnléti lemaradásoknak volt köszönhető. A magyar labdarúgás akkori eredménysorozatának tükrében, mint látni fogjuk ez erőteljes leegyszerűsítésnek tűnt. A kudarc pszichológiája felnagyítja a bukás okait és valami radikális, alapokat érintő változtatással próbálja utólagosan kijavítani és megoldani. A hetvenes évek derekán a követelményrendszert lehet egy ilyen szélsőséges válaszreakciónak tekinteni.
A vezetés átsiklott olyan "nüanszokon" mint a vb selejtező felkészülését övező hiányosságok vagy az abból is származtatható döntő mérkőzéseken elkövetett taktikai-szakmai hibák komplex következményei. A leegyszerűsítés kiterjesztése vált hangsúlyossá, miszerint a döntő világbajnoki selejtező mérkőzéseken a válogatott nem tudta megőrizni az előnyét. Így 1969-ben Prágában 3:1-es magyar vezetésről 3:3-ra alakuló mérkőzésen, melyet a marseille-i újrajátszás és a 4:1-es csehszlovákoktól elszenvedett vereség követett. Az 1974-es sikertelen világbajnoki kvalifikáció a svédek elleni 3:3-as népstadionbeli döntetlen pecsételte meg, ahol a kétszeri vezetés ellenére nem sikerült felülmúlni az északi válogatottat. A magyar nemzeti tizenegy veretlenül fejezte be a selejtezőket, de rosszabb gólkülönbsége miatt le kellett mondania a vb tizenhat csapata közötti küzdelemsorozatról.
A magyar labdarúgás hanyatlásának világbajnoki selejtezők alapján történő egyoldalú értelmezése elsietett és átgondolatlan látleletnek bizonyult, figyelmen kivűl hagyta az azt előidéző faktorok összességét. Különösen igaz, ez ha a más labdarúgó versenysorozatokban elért magyar eredményekkel vetjük össze: az 1968-as mexikói olimpiai győzelem, a Vásár Városok Kupájában (az UEFA - kupa elődjében) a Ferencváros 1968-ban, az Újpest 1969-ben játszott döntőt, 1972-ben a magyar válogatott bejutott az Európa-Bajnokság brüsszeli négyes döntőjébe, ugyanebben az évben Münchenben az olimpián a magyar labdarúgás ezüstéremig jutott, az Újpest az 1973/74-es BEK sorozatban az elődöntőig menetelt, ahol csak a későbbi kupagyőztes, a világ akkori legjobb klubcsapatának számító Bayern München állította meg. Az utánpótlás válogatott Európa-bajnokságot nyert 1974 -ben.
A magyar labdarúgás hanyatlásképzete a felsoroltak összevetésében ellentmondásosabb és árnyaltabb képet mutat. Az eredmények azt sugallják, hogy a magyar futball a két világbajnokságról való távolmaradás ellenére sem volt olyan katasztrofális helyzetben. A követelményrendszer bevezetésének mélyebb okait ily módon inkább a változó politikai - társadalmi klímában lehet keresni. A blog műfaji kereteit egyrészt nem feszíthetjük túl, másrészt a téma további kutatást érdemel, de egy elnagyolt háttér lefestése nélkül nem érthetjük meg az előtérben álló hősünk, a "magyar játékos" elhalványuló képét.
Kádár János és Biszku Béla egy Vasas meccsen
A kádári hatalmi berendezkedés a hatvanas évek közepétől a Rákosi korszak és az 1956-os forradalom tapasztalatait leszűrve a társadalmi megbékéltetésre fektette a hangsúlyt, melynek alapját az életszínvonal stabilizálása és emelése képezte. Természetesen mindezt a szocializmus határain belül. A kádári konszolidációs politika azonban a hatvanas évek közepén komoly korlátokba ütközött. Az extenzív út, a tervgazdaság korábbi erőltetett, egyoldalú iparosítása, amely az emberi erőforrások maximális ám annál egyoldalúbb kiaknázását követte, kimerült. Az intenzív út, a minőségi, szellemi kapacitások feltárására építő gazdaságpolitika vált hangsúlyosabbá. A tervgazdasági rendszert liberalizáló reformtörekvés "új gazdasági mechanizmusként" híresült el és nyílt meghirdetésére 1968-ban vette kezdetét. A vállalatoknak nagyobb szabadságot adó, az árrendszert korlátozottan felszabadító rendszer a fogyasztói szocializmus gazdasági alapját próbálta továbbfejleszteni.
A "fogyasztói szocializmus" ezen fázisa azonban komoly ellenállásba ütközött, a megjelenő szociális különbségeket a társadalomkritika tárgyává tették, összeegyeztethetetlennek tartva a szocializmus egyenlőségeszméjével. A reform hetvenes évek eleji ultrabalos gáncspolitikájának a külpolitikai hátszél adott igazi lökést. A csehszlovákiai reformkísérlet, a prágai tavasz 1968-as elfojtása, valamint az ahhoz szorosan kapcsolódó Brezsnyev - doktrínával mely megfogalmazza a keleti tömb országainak irányába történő szovjet intervenció eshetőségét a szocializmus esetleges belső ellenségeivel szemben. Ráadásul a szovjet gazdasági reformtörekvések is fokozatosan háttérbe szorultak, melyet a világgazdaságot megrázó 1973-as olajválság nyomán keletkező szovjet olajexport értéknövekedése rövid távon kiváltott. Mindezen változások következtében a magyar mozgástér igen beszűkült, az ortodox kommunisták erőfölénybe kerültek Magyarországon. A politikai erőeltolódás begyűrűzött a pártállam mindent átfogó bürokratikus érrendszerébe.
A párton belül Kádár János körül két erőcsoport alakult ki a reformot támogató és az azt elutasító munkásellenzékre hivatkozó ortodox tömörülés, utóbbi tervei között Kádár "nyugdíjba vonultatása" is szerepelt. A kádári centrum politika azonban sikeresen megőrizte a hatalmat:
"Tehát a rosszat, a hibát, ami újból kitermelődött sorainkban - ilyen az egyeseknél megtalálható kommunista gőg is - le kell nyesni. A mindenféle jobboldali és kispolgári jelenséget - ami a szükségszerű nyitásból ered- szintén le kell küzdenünk közéletünkben. Főleg jó politikai munkával, a szó igazi és nemes értelmében vett propagandával, a tömegkommunikációs eszközök okos felhasználásával. "
Igaz, hogy minden embernek személyes anyagi érdeke is fűződik Magyarországon ahhoz, hogy a szocializmus építése helyesen és jól haladjon előre. De azért az eszmét is művelni és gondozni kell. [...] Mindig is kötelességünk volt, s az lesz a jövőben is, hogy a ráhatás minden eszközével megakadályozzuk a kispolgári torzulásokat. Sajnálatos, ha munkánk gyengeségei miatt e káros
folyamatokat esetenként nem sikerül kellő mértékben ellensúlyozni. "
(Kádár János : Zárszó a Központi Bizottság ülésén, 1972. november )
A fentiek tükrében a labdarúgás kiváló társadalmi sebtapasznak, igazi mentálhigiéniás placebonak bizonyult. A hatalmi manipuláció kiváló eszköznek tekinthete, ahol igazán teret engedhetet a pénz munka feletti megregulázására.
A reformellenes retorikában eleve negatív példaként jelent meg a labdarúgás. Így például a szakmai versengés elítélése gyanánt, a munkaerővándorlás kritikájaként:
"A csábításnak nem tisztességes módszerei eddig a közfelfogás szerint is általában a labdarúgásban voltak ismertek. Ott megesett, hogy fényes nappal, az egyik egyesülettől a másikhoz egyszerűen elrabolták az embereket. Ezen a területen még ma is nehéz eldönteni, hogy mai viszonyaink között tulajdonképpen hol van a tisztesség kezdete és vége. Ezt a szemléletet azonban nem szabad átvenni és gyakorlattá tenni a népgazdaságban és a mechanizmusra való hivatkozással menlevelet adni a tisztességtelen módszerekhez." (A megoldásra váró kérdésekben ne késlekedjünk az intézkedésekkel, Felszólalás az Országgyűlés 1971.június 23-i ülésén, Országgyűlési Értesítő, 1971.június 23.)
A politikai retorikában a profi labdarúgás a bűnbak szerepét kapta meg. Ez a szakmai csoport sajátos munkamódszere és egyedi világa miatt tökéletes volt a rossz példa felmutatására, hiszen messze állt a hagyományos munkáról alkotott szocialista eszményképtől. Ily módon alkalmas volt a kispolgári elhajlás, a kapitalizmus rejtett alteregójának megtestesítőjeként bemutatni.
Itt érdemes Baudelaire szavait ismét idézni a dandyzmusról: "elpusztíthatatlanabb" minél "ritkább képességekkel", "isteni adományokkal vetik meg alapjait, melyekkel munka és pénz nem tud versenyre kelni". Munka és pénz, sem a túlfeszített önkizsákmányóló munka, sem a fogyasztási vágy, vagy a kettő kombinációja nem tud versenyre kelni vele. Mi a megoldás a hatalom részéről? Nivellálni kell, közös alárendelés alapján egységesíteni, ez a követelményrendszer elnyomó formájában megtörtént a labdarúgáson belül, s mindez a társadalmi kép tekintetében is jól mutatott.
Nézzük a Kutas-féle követelmenyrendszer ideológiai kifejtését:
"Akik a mérkőzéseken egy közös célért indulnak el a küzdelemben, nem egyforma képességű, felkészültségű, vérmérsékletű emberek, még akkor sem, ha a közös célt egyformán és világosan ismerik. És ezek az emberek a hétköznapok során, amikor a maguk egyéni életét élik, nem azonos körülmények, lehetőségek, viszonyok között illeszkednek be környezetükbe, nem is mindenben gondolkodnak hasonlóképpen, mások az ismereteik, vágyaik, álmaik, egyéni céljaik, kulturális igényeik. Nagyobb szerepe van tehát a nevelőmunkának, mert csak ezzel lehet egy bizonyos cél érdekében mozgósítani és összefogni azokat az erőket, amelyek a megvalósításhoz feltétlenül szükségesek. Világos tehát, hogy túl a legmagasabb szintű szakmai munkán, eredményesebb tevékenységet kell kifejteni abban az irányban, hogy ne csak a labdarúgó tehetség és képesség, HANEM A MA IGAZI SPORTEMBERÉNEK ARCULATA IS KIBONTAKOZHASSÉK! A legjobb emberi tulajdonságok felszínre hozása segítheti elő, hogy a labdarúgó megértse, mivel tartozik a közösségnek a szeretetért, a gondoskodásért. Az a dolog másik oldala, hogy az ilyen sportember maga is megkövetelheti, hogy becsületes, igaz emberségből fakadó erőfeszítéséért meg is kapja az elismerést minden tekintetben."
(Labdarúgás, 1974 február, Kutas István az MLSZ új elnöke)
A nivelláció iskolapéldája vonul fel előttünk, a mezeken nemhogy név, de még szám, sőt szín se szerepeljen. A hivatás és az egyén teljes negligációja! Egyformaság. A korszellem legyűri az individualitást, a kvalitást. A "túl a legmagasabb szintű munkán" a hivatásra jellemző szellemi tőkét adottnak, elpusztíthatatlanak tekinti, vagy semmibe veszi, "ne csak a labdarúgó tehetség és képesség bontakozhassék ki...", nem elég a hivatástudat, a labdarúgás "világában való helytállás". A nivellációban benne van, hogy a sportágak közötti szakmai különbségeket minimalizálja, akárcsak a sportágra jellemző munkamódszereket, a követelményrendszer is ezt tette, a "sportember arculata" mögött így került egy kalap alá a kajakos a futballistával és így tovább...
A széles közvélemény számára a futball az elsődleges szórakozást, beszédtémát jelentette és ha belegondolunk, hogy az egyesületi élet közel 2/3 -át a sportegyesületek tették ki, kiváltság és elnyomás érzés, a nivelláció hatalmi eszköze begyűrűzhetett oda-vissza. Mindez az életszínvonal különbségek fokozódásával kellő társadalmi befogadásra és fogékonyságra tarthatott számot, "a gazdag, tétlen ember" minden oldalról szálka lehetett, a két vb selejtező kudarca pedig kellő indokot szolgáltatott. A szakmai alapok semmibevételevel a labdarúgó hivatást dandyzmusnak, a futballistákat "dandystának" állították be és mindezt hatalmi szempontból "okosan" a futball jövőjét tekintve rendkívűl károsan használták fel. A hivatás szakmaiságát, elvi és eszmei határvonalát mind belül mind kívűl elmosta, az állam repressziója és a vagyon presszíója általában az, amely e határvonalat nem tartja tiszteletbe. A futball dandyzmus azért is jól használható fogalom számunkra, hiszen a kádári konszolidáció már nem akarta alkalmazni nyíltan a társadalmi megbélyegzés, stigmatizáció rákosi módszereit: osztályellenség, reakciós, titóista, kulák, munkásarisztokrata, lumpenproletár stb. (utóbbi témáról Hankiss Elemér munkái adnak kiváló összefoglalásokat és elemzéseket).
És ugye mint tudjuk, ekkor az Aranycsapat és a magyar futball, tudása alapján a világfutball kortalan arisztokráciájához tartozik, míg kiváltságai alapján a hazai társadalom arisztokráciájához tartozott. Az arisztokrácia társadalmi hasznosság szembeszökő látszata nélkül könnyen, idegené válhat és mint az tudjuk a dandyzmus az "átmeneti korok" terméke éppen ezért "homályos intézmény" is így visszarendeződés esetén elővehető, rásüthethető egy stílusjegyeivel bíró csoportra. De ne felejtsük: "a dandyzmus a hősiesség utolsó tündöklése hanyatló korokban..."
Az 1984-es könyv már a hősöket keresi, azokat a világklasszis magyar játékosokat akik nem futottak be világklasszishoz méltó karriert. Persze ne feltételezzünk merő rosszindulatot, a hősöket fel akarták támasztani, csak másképp.
Kutas István MLSZ elnöki kinevezésével és követelményrendszerével labdarúgásunkban a klasszikus heroikus kommunista nézet érvényesülése rajzolódott ki, vagyis utolérni a nyugatot - a nyugat-német futball volt akkor az etalon, kár hogy kelet-német megközelítéssel - a lehető legrövidebb idő intervallumon belül az emberi energiák egyoldalú maximális koncentrálásával, a korábbi fejlődés, az országok, régiók eltérő tradíciójának figyelmen kívül hagyása mellett.
Kutas István személye körül egy túlcentralizációra, diktatórikus megoldásokra hajlamos, szakmai kérdésekben kérlelhetetlen potentát képe rajzolódik ki. Látásmódja az ötvenes évekre jellemző tervteljesítési normáinak mindenek felettiségét tükrözi. A követelményrendszer jószerivel ezeknek "futballszakmai" transzformációjaként is felfogható. De legyünk tárgyilagosabbak Kutas Istvánnal szemben...
Kornai János közgazdász, kiválóan írta körül a Kutas István képviselte szocialista vezető ideáltípusát:
"Minden vezető mélyen meg van győződve arról, hogy a rábízott egység tevékenysége társadalmilag fontos. Érzékeli, hogy kibocsátásából hiány van. Ezért jogosnak és sürgősnek tekinti az expanziót. Megint csak a hiány öngerjesztő mechanizmusát látjuk, de most a hosszú távú döntések szférájában. A hiány érzékelése erősíti az expanziós kényszert, a beruházási éhséget; az expanziós kényszer, a beruházási éhség pedig növeli a hiányt."(Kornai János: A hiány újratermelése;Ellentmondások és dilemmák 44-45.old.)
Itt a két világbajnoki részvétel hiánya, túlfeszített "expanzió", a "beruházási éhség" a követelményrendszer formájában öltött testet. Mindez a magyar labdarúgást hosszútávon vetette vissza, a magyar futballstílus elsorvadásán keresztül. A "magyar játékos" elhalványulásának kezdete a hetvenes évek közepétől indult meg, a különbséget adó technikai képzettség generációról generációra csökkent. A hiány pedig csak fokozódott a sportágban.
Gondoljunk csak 1986-ra, a követelményrendszer kísértete szempontjából. Esterházy Márton az egyik sportcsatornán a mexikói világbajnokság kapcsán megemlítette, hogy a csapat szellemi vezére Nyilasi volt, őt mint "nyugaton játszó dandyt" itthon hagyták míg kint a gyilkos mexikói klímában futatták a magyar csapatot akklimatizáció gyanánt, miközben Platiniék az árnyékban boroztak és csak a mérkőzés idejére tették ki magukat a a mexikói extraterhelésnek. Platiniék elődöntőt játszottak, mi sajnos nem...
A hiány persze zavart és fájdalmat szül, nem tudjuk mikor, hol és miért romlott el, ami egyszer világszínvonalú volt. A hiányérzet szülte fantomfájdalom még mindig bennünk van. Én mindezt a követelményrendszertől, körülményeitől eredeztetem. A következményei máig hatóak. Csak egy szimptóma: a futballistától nem azt várják el, hogy odaadással futballozon és mesterségében a legmagasabb szakmai szintet érje el így múlja felül ellenfelét, hanem, hogy "harcoljon és legyen "mentalitása". Utóbbi jelentése sokszor homályos számomra, hiszen a technikás támadófutball is egy mentalitás. Többnyire a szurkolói "harcoljatok" rigmus edzői szinonimájaként értelmezem a mentalitást és ebbe bizony benne van a futballszakmát és a futballszeretők közhangulatatát nivelláló Kutas-éra. Ha ma könyv íródna a magyar futballról, az egyik fejezetcím "A futball - diktatúra és utána a szürkület" lehetne...