A tegnap lejátszott el clásico után mit is mondhatnánk: Barcelona - győzelem technikai fölénnyel. Az első gól esszenciájából magát a mérkőzést is kiolvashatjuk. Klasszikus Barcelona játékból született, altatásból négy háromszögjátékot követően. Emeljünk ki egy játékost az akcióból, Rakiticet. Igen, ő az aki hozzá sem ért a labdához. Viszont a két felezővonalon végrehajtott altató háromszög alatt, ő már lassan bemozgott az összekötő helyére a harmadik háromszög reményében. Ezzel Rakitic kivonta Modricot az altató háromszög mögötti területről. Ez a kis térnyerés és 1-2 ütem kellett ahhoz kialakuljon egy támadó háromszög, valamint az is, hogy Modric a visszaváltásban lekéssen róla. Ugyanakkor a visszaváltó Modric helyére kiváltott Sergio Ramos, akinek helyére majd Suarez mozgott be. Rakitic mozgása így előkészítette az első támadó háromszögben a lendületből érkező társ mozgását, akit sem Modric sem Ramos nem tudott felvenni, ugyanakkor kivonta a védővonalból Ramost ahová Suarez lépett ki. Rakitic labda nélküli mozgása gyakorlatilag megteremtette a gól előtti két támadó háromszög lehetőségét.
Valószínűleg a Real a letámadásokkal éppen ezeket próbálta volna megakadályozni, pontosabban azt, hogy a védők is részt vegyenek ezekben a támadó háromszögeket előkészítő altató háromszögekben, és a veszélyes zónákba visszaszorítva ezeket megfékezze. A Barcelona hátsó alakzata ezt többnyire remekül oldotta meg és többnyire Neymar oldalára tudta kihozni a játékot, aki azután rávezethethette a madridiakra a labdát. Nem beszélve arról, hogy ezzel csak fárasztotta a letámadó realos támadóalakzatot.
Olybá tűnik a közelmúlt mérkőzései alapján, hogy játékban három csapat emelkedik ki igazán Európában, a Barcelona, a Bayern München és a PSG, ők azok akik a játék megközelítésük technikai fölényük által más élcsapatokra is rátudják kényszeríteni az akaratukat. Na de ne kalandozzunk el az el clásicotól. Sőt próbáljunk meg felszínre hozni a spanyol szuperrangadóban rejlő esszenciákból egy mélyebben megbújót is.
A spanyol - kasztíliai centralizmus és a katalán szeparatizmus ellentétes ízeinek keveredéseben vajon kiérezhetünk -e másféle zamatot is. Milyen eredeti jellegzetességet hordozhat magában a spanyol (futball)- karakter?
Ortega y Gasset a spanyol festő óriásról, Goyáról írt művében a következő megfigyelését osztja meg velünk:
"A hatás káprázatos volt: egész Spanyolország lenyűgözve nézte a látványosságot. Alig egy - két év leforgása alatt pedig olyan lázba hozta a társadalom összes rétegét, hogy a miniszterek nyugtalankodni kezdtek. Campillónak - aki nagy államférfi volt - van egy memoranduma, melyben felháborodásának ad hangot, mivel megtudta, hogy Zaragozában a szegényebb sorban élő nép mêg az ingét is zálogba teszi, csak hogy elmehessen a bikaviadalra. Egész történelme során kevés dolog hozta ennyire lázba és tette ennyire boldoggá nemzetünket, mint ez a "fiesta" a XVIII. század derekán. Gazdagok és szegények, férfiak és nők a nap jelentős részét azzal töltik, hogy a bikaviadalra készűlődnek, elmennek és megnézik, majd megtárgyalják az eseményeket és a nap hőseit. Valóságos tömegőrület volt. És ne feledjük, hogy maga a bikaviadal csak az egyik arculata vagy felvillanása egy külön világnak, amely láthatatlanul ott van mögötte, és amelybe a bikalegelőktől kezdve a kocsmák és borozók is beletartoznak, ahová a torreádorok és a nézők a viadal után betérnek. "
Ha ravasz és "menő" újságíró lennék és a szerkesztőm nem lenne olyan figyelmes, a spanyol kultúrfilozófus leírását bizony eladhatnám: "Az El clasíco napja" címmel. A bikaviadalt a futballra cserélném és újradatálnám. Az idősebb korosztályokban még a magyar futball - idill és hangulat is felsejlene, sőt ha még Puskásról is megejtenék egy - két vendéglős anakdotát Madridból...
De mivel ez nem egy amerikai film ahol az újságírót a lapzárta, a saját önteltsége és a szakmai kiégés egyszerre fenyegeti, maradjunk csak az esszencia keresés útján, a hasonlóság nyomvonalán.
Ortega y Gasset a bikaviadalt és spanyol színházat egyenesen a spanyol nép által kialakított 1750 körül beérő műalkotásának tekinti. Melyet szerinte közvetett módon a spanyol arisztokrácia, a spanyol elit csődje idézet elő. E réteg sem a kor közfeladatait sem a "példaadást" nem tudja betölteni a XVII. század második felétől. Így, ahogy a spanyol kultúrfilozófus folytatja:
"A spanyol köznép 1670-től kezdve befelé él. Többé nem külső formák után nyúl, hanem a saját hagyományos formáit fejleszti tovább és STILIZÁLJA. [...] E formavilágnak van egy olyan jellegzetessége, amely véleményem szerint egyedülálló: az, hogy bár spontán testtartásokból és taglejtésekből tevődik össze, mint minden népi megnyilvánulás, e testtartások és taglejtések már stilizált formában mutatkoznak."
Szakítsuk meg itt egy kicsit a gondolatmenetet. C. Ronaldo hogyan készíti elő a szabadrúgásait, hogyan méri ki és áll be előtte. Az maga a stilizáltság. A spanyol szemnek kedves stilizáltság. Lehet, hogy a rögbi bűntetőrúgása ihlette, nem tudom, de a mélyén ott van a "torero" esztétikus koncentráltsága. 
De húzzuk tovább az elkezdett történelmi vonalat a további párhuzam reményében, az 1770-es években két torreádor Pedro Romero és Costillares versengése körül örvénylenek a szenvedélyek, ki a jobb és korabeli leírások szerint a párthívek igencsak vérmesek.
Ismerős a helyzet, Messi vagy C. Ronaldo, az el clasícok megszemélyesítői, a stílus-szimpátiák megtestesítői. Érdemes idézni itt a Marca egy körülbelül egy hónappal ezelőtti Pelével készített interjúját. Már akkor, jellemző módon a mérkőzés felvezetése volt terítéken.
" - Messi vagy Ronaldo egyenértékű - e inkább Pelével? (Marca)
- Az őszinte véleményem, hogy minden játékosnak megvan a korszaka, és most, itt Leo és CR7 a legjobb.
Messiről : Azt hiszem Messi az elszántság és kitartás példaképe. Kölyök korában se vette félvállról, könnyelműen a dolgokat.
Ronaldoról: Ő egy kiemelkedő góllövő, sose áll le. Tisztelem ezt benne. "
Pelé diplomatikus és lakonikus jellemzésében a labdarúgó stílusba futó személyiségjegyek tárulnak fel. Mintha csak két torreádorról beszélne. És ezt a tegnapi el clasíco is igazolta. Messi csereként állt be, hosszú sérülés után, de egyből mintegy mágnes magához vonzotta a játékot. Igazi irányító volt, gondoljunk bele mit érezhettek a madridi játékosok 0:3 - nál, Messi becserélésekor. Amikor már amúgy is a barca szellemi fölénytől fulladoztak...
Később azért megtudtuk Isco piros lapja által. Ez szintén beszédes volt a spanyol szenvedélyt tekintetében.
A torreádor ilyenkor nem viseli el, hogy ha a bika szerepére kárhoztatják és elégtételt vesz. A publikum meg is tapsolta. Sergio Ramosban is munkált ez az érzés. A spanyolok általában nem úgy kapják a pirosat, mint az olaszok. Ők nyíltan és kímeletlenül belefutnak a pirosba. Az olaszok ravaszul itt-ott a piros és a narancssárga határán lavíroznak.
Térjünk vissza Pelé szavaihoz, melyek C. Ronaldo is találóak voltak, tegnap is életveszélyes volt tántoríthatatlan góléhsége 0-3 - nál sem apadt, támadta és kereste a gólhelyzeteket.
Pelé kijelentése itt nyeri el igazi mélységét, talán "CR7 a gólvágó" nem tud igazán Christiano lenni, eltűnőben van belőle a játékbeli belső kötetlenség. Az első félidő utolsó percei ebből a szempontból tanulságosak voltak. Ekkor C. Ronaldo egy jó testcsellel a barcelonai védők gyűrűjéből kivitte a labdát szélre, majd az őt követő Dani Alves felé is csinált egy induló testcselt, ezzel kimozgatta és megszerezte a területet, hogy szembeforduljon vele egy az egyezni.
Itt jött a "CR7-csel": a labdás cselt összeköti a testcsellel, majd ezután egy kitöréssel befelé húz. Mindez szép és jó volt és Dani Alves is az alapvonal védelmére koncentrált. De Alves mögött óriási üres terület volt, a többi védő előtte és befelé helyezkedett. Az alapvonal felé kellett volna megpróbálni cselezni. Jellemző és a stilizáltság problémáját veti fel, hogy Dani Alves fel se vette a CR7-cselt, a közönségszórakoztató trükk viszont nem teremtett új játékhelyzetet, nem veri meg egy az egyben az emberét. Pár perccel később Neymarnál mindez fennáll, előkészíti egy csellel magának a területet egy finom testcsellel reagál és elküldi befelé a védőt aki már befelé várja Neymar megindulását. Itt a csel jobban utánozta a megindulást és megtévesztőbb is volt, mint a CR7-csel, hiába volt az összetettebb a szándék a végső szándék nyilvánvalóbb volt. Ezután Neymar egy kényszerítő után egészen az alapvonalig jut és kialakítja a mérkőzés legnagyobb ziccerét, ami végül kimaradt. Eltérő esszencia, stílus és stilizáltság közötti különbség...
Igaz, hogy Messinél is Leo, jobban előbújik Neymar és Suarez "játékos - társaságában", amelyről leginkább egy - két elejtett mosoly árulkodik. Ilyen összefüggésben talán C. Ronaldonak is jót tenne a környezetváltozás, persze akkor mi lesz a spanyol ligát éltető két torero rivalizálásával...
