Stadion... Manapság a közbeszéd tárgya. Itthon vitákat generál. Párizsban a terrortámadások egyik fő célpontja volt. Itthon a nézőszám kontra befektetési mérték körül folyik a vita. Franciaországban a nyugati kultúra elleni támadás egyik szimbolikus elemeként értelmezhető. Mit is jelenthet számunkra a futball - stadion?
Ha nem is az ókori görög stadionoktól indítjuk meg a gondolatsort, de történelmi távlatból és más felütéssel. Kenneth Clark angol művészettörténész az operaházak és az opera 18-19. századi előretöréséről elmélkedve teszi fel e kérdéseket:
"Ugyan mi által tett szert az opera ilyen nagy tekintélyre a nyugati civilizációban - hogyan lehet, hogy tekintélye túlélt megannyi különféle divatot és gondolkodásmódot? Miért hajlandók az emberek némán ülni végig három órát és figyelni az előadást, amelynek szövegéből egy kukot sem értenek, s gyakran még a cselekménnyel sincsenek tisztában? Hogyan lehet, hogy Német -és Olaszország szerte egészen kis városok is költségvetésük jelentős hányadát erre az irracionális szórakoztatásra költik? Részben persze azért, mert ez is csak olyan látványosság, mint mondjuk egy futballmeccs. De nézetem szerint leginkább éppen azért, mert IRRACIONÁLIS. Ami ostobább,hogysem el lehetne mondani,azt el lehet énekelni" - igaz megengedem. De ami finomabb, vagy mélyebben átérzett, vagy leleplezőbb esetleg titokzatosabb, hogysem el lehetne mondani, azt is el lehet énekelni, és csak elénekelni lehet. "
A futballszerető érezhet valami hasonlóságot, a labdarúgás "operaszerű" huszadik századi térhódítása kapcsán. Sőt némi közvetlen kapcsolat is feldereng. Gondoljunk például a Bajnokok Ligája vagy az olasz bajnokik operaszerű nyitányára amelyek a játékosok kivonulásával mintegy a mérkőzések érzelmi felvezetést szolgálják. Egyet is értünk K. Clark megérzésével, de vitatkozzunk is egy kicsit azzal a rejtett felvetéssel, hogy futball látványosság és hiányzik belőle az IRRACIONÁLIS vonzerő. Bernardo Bertolucci XX. Század című nagyívű filmalkotását Verdi halálhírével kezdi, egy érzelmes korszak lezárultát jelezve, melyet követően jönnek az átmenet(ek) a huszadik század háborúiba, forradalmaiba, diktatúráiba, a maguk elembertelenítő embertelenségeivel.
Miként hozható kapcsolatba az átmenet(ek) nehézségeivel a futball és futball-pályában rejlő potenciális erő? Sok társadalomkutató különböző megközelítésben és formában vetette fel az átmenetek emberre nehezedő tartalmi és lényegi veszélyeit: a talajtalanság és érzetének problémáját. Az így fellépő hiányérzet és annak valamilyen irányú - az ösztönök lekötését és/vagy átalakításáról - kitöltéséről beszél a pszichológia és a szociálpszichológia. Ezt szublimációnak nevezi és a kulturális fejlődés fontos hajtóerejeként tartja számon.
Róheim Géza a következőt írja erről:
"A különbség a neurózis és a szublimáció között nyilvánvalóan a jelenség társadalmi aspektusában rejlik. A neurózis elszigetel; a szublimáció egyesít. A szublimácíó során valami új keletkezik - egy ház, közösség vagy szerszám- , és ezt egy csoport hoza létre a maga javára. Ezért fel kell tételeznünk, hogy ugyanazok a hárítási mechanizmusok, amelyek bizonyos körülmények közepette közreműködnek egy neurózis kialakulásában, húzodnak meg különféle szublimációnk mögött is, kiegészülve ez a "valami más" adja a szublimációra olyannyira jellemző csoportos jelleget."
Az archaikusabb, pre - modern korban, így a vidék világának szokásszerű kis közösségeiben jól működtek ezek a hárítási mechanizmusok a tabuk, szimbólumok, rituálék által.
A modernitásba való átmenetben ezek sokszor és sokhelyen megrendültek. A megrendülésnek jobban ellenálltak azok a társadalmak, ahol a szokásszerűség mélyebb, az átmenet ideje hosszabb és töretlenebb volt, (mint pl. a francia és az angol társadalomfejlődés) és a kötelékeket sikerült átmenteni. A szervezett tömegtársadalomba történő átmenetben a talajtalanság érzete, a megrendülések és hiányérzetek fokozottabb mértékben érvényesülhetnek komoly szakadékokká és írányított manipuláció forrásává válhatnak. Sokan tartották és tartják ma is a tömegtársadalom negatív megnyilvánulásának a futball közegét, sokszor éri az "értelmiségi" attítüd részéről ellenszenv. Viszont, ha szublimáció folyamatában tekintünk rá, akkor más megítélést és komoly szerepet kaphat.
Milyen hiányérzetek(et) pótol, szublimál? Érdemes a játék történeti fejlődéséből és az egyik legalapvetőbb történti átmenetéből meríteni, a labdarúgás és az ipari társadalom kialakulása között kapcsolatból.
A 18. századi Anglia bekerítési mozgalma, a közlegelők és a közös használatú földek kisajátításának a kora elősegítette az ipari átalakulást. Így megteremtette azt a földnélküli vagy kevés földdel bíró munkaerőtömeget, amely majd olcsó munkabérért a városokba kényszerül dolgozni, kialakítván később a munkásosztályt. Itt is azonban utolsókként a a törpebirtokos, a háziiparban dolgozó családok adják meg magukat, a vidéki életmód teljességéhez és önállóságához a végsőkig ragaszkodnak. De már a brit sportok és szabadidős tevékenység korabeli összefoglalója Joseph Strutt arról ír 1801-ben, hogy a régen divatos labdajáték visszaszorult a közemberek között. A bekerítések és az ipari átmenetben leszakadókat utoléri a gazdasági - társadalmi - állami szigor a stigmatizálás és a bűntetőintézkedések. A népi labdajátékra is lecsap ez a szigor. A lázadások szervezkedések elfojtása a cél minden szinten.
De mit visz magával a városba, az ipari környezetbe kényszerülő ember? A föld utáni vágyat, ami majd későbbi generációk alatt, a természet és a zöld állandó látvány - igényévé szelídül a felfokozott városi létben. Fergaus O ' Connor chartista, választójogi mozgalmi vezető 1830-as években írt politikai pamfletjében a következőket írta:
[...] nyílt mező volt, és a nyolc -, kilenc -, tíz- , tizenegy és még a tizenkét éves gyerekek is ott töltötték az idejüket játékkal,krikettel, csapdaállítással, golyózással és labdázással [...] és bakugrással. [...] Jobbra és balra, föl egészen a várig és a laktanyáig mind közös volt. És Devil's Dustban mindenki tartott egy tehenet vagy szamarat vagy lovat a közlegelőn, és krikettezhetek, és versenyt futhattak és birkózhattak. [...] Az egyik végén laktanyát építettek, a másikon templomot és végül majdnem mindenkinek el kellett adnia a tehenet, fizetni Szipolyfalvi ügyvédnek és Kifacsari ügyvédnek [...], és most az egyikük fia a polgármester, és a másiké [...] a bankigazgató."
E P. Thompson Az angol munkásosztály születése című munkájában idézi fel e szavakat.
Mintegy alátámasztásul, hogy a városi munkáskultúra szinte magáévá teszi a föld utáni vágyat, s ezt az "elveszett paternalista közösség mítoszának" nevezi. A "mítosz" - t nem degradálóan érti, : " nem állítjuk, hogy teljesen hamis volt; inkább egy emlékekből összeállított montázsnak tekinthető, egy olyan "átlagnak", amelyben minden veszteség és minden durvaság egy csokorba van kötve."
Közel állhat ez az "emlék - montázs" a szublimáció fogalmához, különösen amikor ez megkapja a maga közösségi és helyhez kötöttséget, akkor amikor a munkásság kezd kiszabadulni az ipar vastörvényei - a szabad szombat délutánok és ünnepi szünnapok bevezetése - alól és egymásra talál a labdarúgással az 1870 -es évektől kezdően.
A munkáskultúra szerves részévé válik a futball, az élhetőbb város jegyében megszülető parkokban űzni kezdik a játékot. Új értelmet nyer a "field" és "park", gondoljunk csak a két nagy liverpooli csapat otthonára az Anfield Roadra, vagy Goodison Parkra. Vagy, hogy miként simul bele a legtöbb stadion és pálya az angliai városképbe, mintegy a futball - közösségek kis konyhakertjeként. És ahogy E.P. Thompson írja:
"A földhöz a rajta megtermett termények értékénél mindig is alapvetőbb képzetek kapcsolódtak: rang, biztonság, a jogok képzete."
Mindennek együttes, szublimált érzetét kelti mikor az Anfield Roadon felhangzik a "You 'll never walk alone".
Richard Hoggart már az 1950-években írja le azt, hogy nagyszüleinek első generációs leeds-i városlakó munkásként az 1870-es években, milyen biztonságot nyújtott a vidéki hagyományok megtartása, miközben neki harmadik generációs munkáscsalád sarjaként már mást jelent mindez:
"Számunkra a vidék végső soron már nem jelentett otthont, még az a hely sem, ahol apánk és anyánk oly egészségesen nevelkedett. Mindez csupán díszlet, amelyre nagy néha visszaemlékezünk, ahová nagy ritkán ellátogatunk."
A futball-pálya jó emlék - montázst szolgáltatott és a jóléti állam kiépülése helyettesíthette a "paternalista mítoszt".
Itt persze továbbgondolhatnánk mindezt. Vajon az 1970-es évek gazdasági - társadalmi átmenete és a neokonzervatív fordulat, a thatcherizmus el akartatta - e felejtetni ezt a mítoszt vagy alapjaiban akarta - e újra létrehozni? És a kor angol szurkolói, vajon mennyire érezhették úgy, hogy a You will never walk alone - ból a "never" kiveszett a társadalomból. És hogy ez az érzés mennyiben járult hozzá az angol futballhulliganizmus nyolcvanas évekbeli eszkalálódásához? Érdemes azonban a középpontból körbe nézni a stadionban, megkeresni az irracionális jelleg egy másik oldalát, a föld utáni vágy, közösség és a természetközelség mellett..
A magyar futballkultúra társadalmi erejéről sokat írtak az átmenetek, különösen a negyvenes és ötvenes évek közötti időszakot illetően. A szovjetizálás, a diktatúra és az erőltetett iparosítás által megindított változások következtében 1948-tól az 1960-as évek közepéig terjedő időszakban a magyar társadalom rendkívűli átrétegződésen, ment keresztül. Ahogy Kolosi Tamás írja a lakosság közel 70% más pozícióba került, mint ahonnan ő maga indult, vagy még szülei voltak a negyvenes évek végén. Ugyanilyen mérvű társadalmi átrétegződés, társadalmi helyzetváltozás Németországban mintegy 120 év alatt játszódott le.
Volt mit helyettesíteni, szublimálnia a futballnak, hogy elősegítse a közösségi kohézió létrehozását... És itt a vidék "paternalista mítosza" mellett megjelenik a másik futballban tovább élő képzet, a munkához való viszonyban az elvesző"mesteremberé". Érdemes itt felidézni Sinkovits Imre színművész szavait:
"Nekem mindig ünnepet jelentettek a mérkőzések. Volt, amikor együtt mentünk nyolcan - tízen a színházból. Nemcsak válogatott meccsekre, klubmeccsekre is. Jártam én az újpesti pályán, meg az MTK pályán is. Meg Kispesten is. Sokat. Annak idején, amikor még Puskásék játszottak a Honvédban, még az edzéseket is elmentünk megnézni. Aztán ha láttuk, hogy amit gyakoroltak - hogy Budai Pupi a szélen elmegy, beadja, Kocsis meg lökött alá és gól -, a meccsen bejött, akkor üvöltöttünk a gyönyörűségtől. " (Dénes Tamás - Jamrich Klára: Egy legenda életre kell, Puskás Ferenc életregénye).
Ebben felfededezhető az előzőekben megfogalmazott közösség érzete ugyanakkor már megjelenik az elveszett mesterember helyettesítésének mítosza is.
A modernitással "elvesző" mesterembert talán Lewis Mumford írta legjobban körül: " Ahol a szerszámokkal és izmuk erejével a munkások szabadon, saját belátásuk szerint rendelkeztek, a munka változatos volt, ritmikus és legtöbbször mély megelégedéssel járt együtt, mint minden tervszerű rituálé. Az előrelépés a mesterségben mindjárt elégedettséggel töltötte el az embert, és rátermettségének tudatában a létrehozott termék még jobban megerősítette. A mesterember napi munkájának nem a bér jelentette a legfőbb jutalmát, hanem az hogy a munkáját társadalmi elismerés közt végezhette. [...] A munkás, miközben munkájával azonosult és annak tökéletesítésén fáradazott, maga alakította át saját személyiségét."
A jó futballista vajon nem hasonló képzetet von maga után, nem a "tervszerű rituálé" beteljesülése ragadta magával Sinkovits Imrét és társait egy embereket tervszerűen nivelláló korban. A futballista nem a minél kifinomultabb testmozgásán keresztül törekszik a ritmusváltások és minél magasabb színtű technikai tudás harmóniájára, hogy a változatossággal éljen és gyönyörködtessen?! Ahol az elégedettség a pillanatnyi gólörömben, egy remek megoldás után egyből közösségivé válik. Ahol a jól fizetett futballista a kispad helyett pályára a közönség elé vágyik, és inkább klubot vált a játék reményében. És vajon a futballista nem érzi-e át, hogy a húszas és harmincas évei fordulóján ér a játékintelligencia csúcsára?!
A futballista- mesterember mítoszát tovább fokozhatjuk, a következő Lewis Mumford -i gondolat továbbfűzésével:
"Az alkotó és a tárgy kölcsönösen hatottak egymásra. A papok, filozófusok és asztronómusok ezoterikus tudásától eltekintve az emberi gondolkodás és képzelet jelentős része egészen napjainkig a kézen keresztül öröklödött."
És ha ez még a futball fejlődésében is tettenérhető, a labda és láb kapcsolat látszólag - hiszen láb "szerszámszerű" mozgása a fej és test koordinációjával alkot harmonikus egységet - ellent mond ennek. Ily módon növeli a csoda és irracionálitás képzetét.
A futball - stadiont így akár tekinthetnénk úgy is mint arra a mikrokörnyezetre, ahol a kis közösségek egyszere ünneplik a természet közelségének ideáját és a mesteremberek együttes alkotófolyamatát, amelynek kimenetele bizonytalan és ezért izgalmas is. A futball ily módon több mint látványosság: mély kötődés. Talán sikerült egy kicsit megközelíteni azt az irracionális - érzelmi kapcsolatot, amiért a húsz - huszonegyedik század a templomok, operaházak, színházak mellett a futballstadionoknak is teret enged(ett) a városképben, mint modern "mikrovárosok".