Franz Beckenbauer most szeptemberben ünnepelte 69. születésnapját. Sokan és sokféleképpen írtak róla, sokan idealizálják a német labdarúgást, mitöbb követendő példaként tekintettek és tekintenek rá, és vannak olyanok, sokan, akik nem szeretik. Beckenbauer felülírja ezt az ellentétet, ezért is "császár" és nem "király", benne és belőle az univerzalizmus fénye sugárzott, a futball nyelvére fordítva, ha ő a pályán volt szellemi fölénye érezhető és kitapintható volt, a gyakorlatban realizálódott. Más megvilágításban, ha őt bármelyik élcsapatban elképzeljük a világon, az a bizonyos szellemi fölény megjelenése garantált lett volna. Halkan megjegyzem hogy ezt a mostani német válogatott világbajnok játékosairól nem jelenthető ki teljes bizonyossággal. És hogy ez a szellemi fölény visszfénye meddig jut el?
Egészen a filozófiáig, nem véletlenül, szellem és ember, ember és univerzuma örök és megkerülhetetlen témák. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint a következő kis részlet: "Heidegger tehát tiszteletre méltó öregúrként élt, és sokat szelídült ridegsége és szigorúsága. Ellátogatott a szomszédokhoz, ha a tévében meg akart nézni egy - egy fontos Európa - kupa mérkőzést. A hatvanas évek elején a legendás Hamburg SV - FC Barcelona meccs közben izgatottságában leverte a teáscsészéjét is. A freiburgi színház akkori intendánsa egyszer vonaton találkozott vele, és szívesen elbeszélgetett volna irodalomról és színházról, Heidegger azonban, egy válogatott mérkőzés hatása alatt, inkább Franz Beckenbauerről akart beszélgetni. Csodálattal adózott finom labdakezelésének, elképedt beszélgetőtársának a futballista technikás játékára hívta fel a figyelmét. Zseniális játékosnak nevezte Beckenbauert, dicsérte sebezhetetlenségét a párharcokban. Hozzáértő ítélet alkotásra is képesnek tartotta magát, hiszen gyerekkorában MeBkirchben nemcsak harangozott, hanem balszélsőként sikerrel rúgta a labdát is. "
( R. Safranski: Egy némethoni mester, Heidegger és kora)
Monty Python: Philosopher Football (Amikor Heidegger & Beckenbauer egy csapatban játszik)
Heideggert az egyik legmeghatározóbb ugyanakkor többszempontból is a legvitatottabb ( melyik filozófus nem az, de ő különösen! ) filozófusnak tartják; ahogy élet - és korrajz írója Safranski mondja: "Martin Heidegger neve a XX. századi német szellemtörténet legfelkavaróbb fejezetét jelöli. "
Úgyhogy ezt talán hagyjuk is, jelenlegi képességeimet és tudásomat ugyanis meghaladja a védhető ítéletalkotás róla, és témánkhoz annyira szorosan nem is kapcsolódik. Mindenesetre az érdekes, hogy látja meg az alkotót és alkotást Beckenbauer játékában. Különösen úgy, ha azt nézzük mikor Beckenbauer a magasba emeli az Európa majd a világbajnoki trófeát 1972 és 1974 - ben, nálunk Magyarországon lassan de biztosan kezdetét veszi egy erősen irányított társadalmi sztereotípia kiépítése miszerint a magyar futballista buta, műveletlen, lusta, pénzéhes (gyakorlatilag egy kapitalista, élősködő típusként állítják be őket).
Innen csak egy lépés a szakmai autonómia, az önálló játékintelligencia megkérdőjezése, heidegger-i terminust kölcsönözve a "létfelejtés", vagyis esetünkben az, hogy mi a futballjáték lényege és mi szükséges e lényeg fenntartásához, holott 1972 - ben a legjobb négy között volt a magyar válogatott az EB-n, 1974 - ben az Újpest BEK elődöntős éppen a Bayern állítja meg, az utánpótlás EB-t pedig ugyanebben az évben megnyerjük.
Az említett sztereotípia árnyéka azonban ott lebeg a magyar futball-intelligencia felett, és arcát hol erősebben hol gyengébben elsőtétíti. Azt sem felejthetjük hogy az árnyékot maga a társadalom és a politika közötti disszonanciák vetítik rá, mintegy egymást erősítve, miközben a beesett arcú magyar futballintelligencia egyre arctalanabbá válik, ahol már nem intelligenciáról csak valamiről beszélünk, a létfelejtésről...
De nézzük a kontrasztot, az autonómiát, azt ami Beckenbauer 1974 -es szavaiból sugárzik: "Sokszor megrónak, hogy miért zavarom meg az edző elgondolásait. Nos, ezzel kapcsolatban a következő a véleményem: Nálam, mint a csapat utolsó emberénél senki sem tudja jobban áttekinteni a pályát. Olyan vagyok mint egy hadvezér, látom az állásokat, a fellazult réseket, el tudom bírálni, hol, melyik oldalon sebezhető az ellenfél az adott pillanatban. Józan ésszel fel tudom mérni a helyzetet és ilyenkor megindulok... Hogy ez furcsa dolognak tűnik, az nem baj. Fő, hogy eredményre vezessen. [...] Miért kellene egy embert egész mérkőzésre tétlenségre kárhoztatni, azzal, hogy ott álldogáljon a kapuja előtt, amikor pl. csapata a mérkőzés nagy részében támadásban van. Én szeretek játszani, s merem mondani, nem felelőtlenségből száguldozok előre, hanem érzésből, mert tudom hogy ilyen esetekben így szolgálom leghasznosabban a klubomat."
Mintha Liam Neeson mondaná az Elrabolva cimű filmben : " But what I do have are a very particular set of skills, skills I have acquired over a very long career. - De rendelkezem, olyan különleges képességekkel, amelyeket pályám során tökélyre fejlesztettem." . Ha tisztában vagyok a képességeimmel és a folyó játék lényegével, fontos lépés a sebezhetetlenség érzete felé, de nem magához a sebezhetetlenséghez, előbbiből elegancia és könnyedség , utóbbiból hiúság és gőg néz vissza ránk.
A beckenbauer-i ars poetica eleje akár egy tényleges császár szavai is lehetnének, ha kihagyjuk a sportra utaló szavakat, akkor akár egy első, útat bejáró, politikus császár, egy Octavianusból Augustus-szá vagy Bonapartéből Napóleonná váló karizmatikus uralkodó is mondhatta volna. Erős képzavar, amelyet talán a futball tudás egyetemessége és fogalma old fel, meg esetleg az, miként válik az ebből származó szellemi fölény, befolyássá, hatalommá.
Heidegger életpályájára az utóbbi eléggé rányomta a bélyeget talán ez is megfoghatta Beckenbauerben, legalábbis annak finom, pályán bemutatott formája. Röviden, hogy válik Franz Beckenbauer egy igazi "futball - kaiserré"? Beckenbauer az ellenfél sebezhetőségről beszél, Heidegger az ő sebezhetetlenségéről a párviadalokban, melynek kulcsa az ő általa is említett finom technika akár a fedezet, akár a libero posztról legyen szó.
Ami másnak felelőtlenség számára érzék, és hogy az érzék mögött mi van?! Magas technikai tudás, gondoljunk csak a beckenbaueri rágyorsításokra az ezekhez szükséges labdavezetési technikák változékony alkalmazásához és magas szintjéhez amelyek szinte belesimultak a cseleibe, cseles labdavezetéseibe.
Máig emlékezetes az a ritmusváltása melyet az 1970-es vb - elődöntőn, a legendás német - olasz mérkőzésen hajtott végre. Adott egy 2-2 elleni szituáció, a csapattárs lepasszolja neki a labdát majd beindul és kivonja a védőjét a területről. Beckenbauer ezen üres terület felé tolja be a labdát mintha a labdavezetést arra kezdené meg, védője arra fordul, hogy felvegye az irányt, abban a pillanatban a nagy Franz ritmust és irányt vált és a bemozduló védőjével ellentétesen indul be. Immár lendületből vezeti a labdát az olasz catenacciora, melynek kulcsa a libero kipróbál lépni rá, de őt mozgásában megtöri egy finom feléje irányuló testcsel által, a tizenhatoson belül a gyors szélső hátvéd próbál beváltani rá, tizenegyes gyanús, de nem adják meg.
Több szempontból is érdekes mindez, különösen a párharc értelmét nézve, amit ma is sokat használnak a magyar futballban, "elvesztettük a középpályán a párharcokat" és itt általában nem a technikai fogyatékosság korlátairól, gondolkodásbeli lassúságról beszélnek hanem fizikai, elszántságbeli hiányosságokról, innen már csak egy lépés a "Harcoljatok" rigmus.
Egymást erősítő reláció, a játékintelligencia beszorulása és a már említett sztereotípia kapcsolata. Akkor biztos nem hangzott fel ez, amikor mondjuk Leonardo vagy Besic az előző szezonban ritmusváltásokkal - cselekkel tisztára játszotta magát, levett egy két embert, hogy ember fölényben és lendületből folytatódjon tovább az akció; valahogy feledésbe merül az ismert szlogen ilyenkor.
Kicsit még magamnál tartom ezt a labdát, rálépek, hiszen nem is párharcokról hanem párviadalokról van itt egészen szó. Előbbi inkább valami elkeseredett, élet-halál küzdelmet, a játékszabályok áthágását és személytelenebbet, kevésbé emberit tükröz vissza, utóbbi inkább valami élvezhetőbb, komoly - koncentrált szellemi - fizika versenyt, az írott és íratlan játékszabályokon belüli játékossággal egy személyes, egyénibb hangvételt sugall.
Végig gondolom mégegyszer ez alapján Beckenbauer akcióját. Rápasszolja a beinduló társ, az őt fogó védő szemben van vele, annyira kell betolni az üres területre kicsit átlósan, hogy a védő reagáljon de ne tudjon közbe avatkozni. Így már szögben és nem szemben van vele, mitöbb felakarja venni a labda irányát és befordul, gyors irányváltás ahogy azt tervezte és előkészítette.
Mindezt annak a tudatában teszi, hogy a védő előrébb van és ő annyival egyébként sem gyorsabb, hogy labdával sima egyenes vonalba az első tolás irányába lefussa. Az irányváltás éles és lefojtott, a labdavezetési technika kitűnő, úgy tolja ki külsővel bokából a labdát, hogy utána teli csűddel egy finom ütéssel egyből rágyorsíthasson. Így már sebességből, sebességi előnyből vezetheti rá a falra a labdát...egy finom testcsel és a kilépő védő is megtorpan és ütemet veszt.
Ez játékintelligencia, másod - harmadszándék, tágan és szűken értelmezett technika, amelyből önbizalmat merít a párviadalhoz... És ha azt vesszük, hogy éppen Sandro Mazzolát az olaszok világklasszisát veri meg így, a párviadal új értelmet nyer, a hogyan játszuk át egymást - elv képében. Ugyanez igaz volt az 1966- os vb döntőre - ne felejtsük el, hogy ezen a tornán Albert játékintelligenciája előtt hever a világ, nekünk nagy veszteség a németeknek talán nagy szerencse hogy a szovjeteket és nem minket kaptak az elődöntőben - és az 1970 -es negyeddöntőre Bobby Charltonnal szemben, vagy az 1974 -es fináléra Cruyff ellenében immár liberoként, ki mozgatja jobban a csapatát, ki játsza túl a másikat akár a beckenbaueri hajszálpontos átadásokkal vagy előretörésekkel.
Persze a társak, a játékoskapcsolatok is fontosak voltak, Overath és Beckenbauer mint középpályás agytröszt 1966-ban és 1970 - ben egyvonalban, 1974-ben egymás mögött. És ott volt Gerd Müller akivel számtalanszor hajtott végre mélységi kényszerítőket az előretörései során.
A nemrég lejátszott ünnepi hangulatú német - argentín barátságos "visszavágon" a pályát övező táblák hirdették a német világbajnoki címeket növekvő sorrendben növekvő nagyságú évszámokkal 1954 - 1974-1990- 2014. A pályán viszont Dí María Agueronak külsővel adott gólpassza idézte fel a hetvenes évek német futballját ahogy Beckenbauer számtalanszor így indította, és hozta gól helyzetbe Gerd Müllert.
A lant elhalkul most, a toll felemelkedik pedig folytathatnánk, hiszen az ilyen világklasszisok éltetik a futballt, látni és írni kell róluk, hogy nehogy elfelejtsük a játék létét és lényegét...