Kovács Ferenc interjúja és José Gomes nyílt levele, megszólítottság és replika, szimbolikus ütésváltás a Videoton korábbi sikertelensége és a mostani sikeres kezdete kapcsán. A mostani páralecsapódást már korábban érintette a blog, amikor az még csak forrósodót és kicsapódás előtti állapotban volt (lásd: http://centerhalf.blog.hu/2014/04/19/portugal_335 ). Természetesen nem a személyeskedés érdekel, hanem ami mögötte van. Az edzőtípusok, és edzői mentalitások! Kovács Ferenc megállapításával mélyen egyet lehet érteni, miszerint abból lehet csak igazán jó edző aki élsport szinten űzte a sportágat. Nemcsak a játékosok előtti legitimáció miatt, hanem mert ő érzi át igazán a játék mélységét, a fordulópontokat legyen az egy mérkőzés, egy felkészülés vagy egy labdarúgó felépítése, állapota, problémája. Egy jó exfutballistának nagyobb érzéke lehet egy játékhelyzet megteremtésére, felépítésére, egy technikai elem kivitelezésére, amely az ilyen játékhelyzetekben új lehetőségeket teremthet...! Ez már közelít az ideális edzőtípushoz. Ugyanakkor belegondoltunk- e abba, hogy ki határozta meg legerősebben, hol formálisan, hol informálisan, hol intézményesített úton a magyar szakmai írányvonalat az elmúlt 20-25 évben. Mondjuk ki együtt: Mezey György!
Tudomásom szerint mögötte sem áll komoly játékosmúlt, akkor ő a magyar José Mourinho, akinek a keresztneve György, a vezetékneve Mezey?!
(Kovács Ferenc interjú: http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/kovacs-ferenc-volt-edzonk-nem-idevalo-ember-volt-2359351)
Ő is betolatta a buszt Mészöly Kálmánnal 1982-ben az argentinok ellen csak Maradonáéknak nem volt rá jegyük, a salvadori 10 gól után beállni bekkelni, igazi hullámvasút, a belgák elleni egyenesbe meg a hullámoktól még billeget is a gépezet meg is jött a papírzacskó és a kiesés. Kezdek személyeskedni... Bizonyosan neki is voltak nagy húzásai, letámadás stb, amit megénekeltek a mexikói út során, de hát Mexikó vagy a mexikói út? Sokan és sokat írtak már erről, elég itt Esterházy Mártonra utalni aki az 1986 -os vb - re emlékezve, a maga esszenciájában gyakorlatilag azt mondta, hogy míg a többi csapat a mérkőzés erejéig tette ki magát az extrém klímának és a többit megúszni akarta, addig a magyar csapat eggyé akart válni vele; mexikóiabbak akartak lenni a mexikóiaknál, Kardos és Nagy Antal mint Chicarito?
A játékosmúlt hiányából fakadó korlátok túlkompenzálása, egy kor mentalitásának öröksége ahol dogmatizmus előszobájából nyílik meg csak a többi szoba, ahol az adottságokat állandónak tekintik, ahol akkor is le kell venni a cipőt az előszobában ha nem akarsz onnan tovább menni. Különösen ha az egy jól bejáratott minden oldalával használt stoplis. Nem tudom...persze, lehet árnyalni a képet, nézzünk egy példát, a múlt héten fájdalmas vereséget szenvedett egy igazi játékosedző Carlo Ancelotti, csapata 2:0-ról kikapott a Real Sociedadtól, az olasz trénernek valószínűleg van ennél fájdalmasabb emléke Spanyországból. Az AC Milan trénereként még a 2003/2004 - es Bajnokok ligája szezon negyeddöntőjében otthon 4:1-re verte a Deportivo La Coruna-t, majd úgy gondolta a milanelló-i stáb, hogy tart egy kis mini - alapozást a szezon közben a szezon végéért, fizikai és szellemi fáradtság, izomfáradtság és tompaság, a ritmusváltásra való képtelenség, legalábbis ez volt a benyomás a visszavágon, a galíciai csapat 4:0-ra nyert. Maldiniék kiestek a Deportivo továbbjutott.
Hogy a kép teljes legyen ne csak jobbal hanem ballal is érintsük meg a játékszert, Mourinho ekkor nyeri meg a BL- t a Porto- val. És hogy Mourinho mivel pótolja a játékosmúltbeli hiányosságát? Kiáll a játékosai mellett, leveszi róluk a terhet és úgy kezeli a médiát hogy az imádhassa. Állandó témát szolgáltat (hányan idézték azóta csak a magyar médiában a mourinhoi buszt és teszem ezt én is) számukra, bizonyos szempontból közelebb áll hozzájuk mint a játékos múlttal rendelkező edzőkhöz. Rivális kollégái fülébe pedig nem is olyan diszkréten, hogy azért a média is lássa, belesusogja, hogyha beléjük is csíp mindez csak színhàz; ezek körforgása és egymásba futása a Number One. Igazi self made man, a kor kedvelt típusa, miközben egyedi intelligenciát és látásmódot sejtett. Minket inkább a jelenség hátulütője érdekel, a lehetséges hiányból fakadó hátrányok következményei. Kicsit élesen hátra sarkallva nálunk miért nem lehetett egy igazi spíler soha szövetségi kapitány, Angliában egy Kevin Keegan lehetett, nálunk egy Nyilasi nem.
Itt visszautalok egy kicsit Kovács Ferenc gondolatmenetére és továbbfűzzöm, szokták mondani, hogy kapusokból ritkán válik igazán jó edző, mert azon a hajlamon és beidegződésen nem tud úrrá lenni hogy saját kapuját megóvja a góltól. A múlt héten láthattunk erre egy jó példát, a Roma - Fiorentina meccsen De Sanctis a Róma kapusa gyakorlatilag minden kapuja felé irányuló kosza labdát személyes sértésnek vett, melyet azonnal továbított védői felé, jó hogy Tottit le nem szúrta. Kicsit szélsőséges, de árulkodó példa, hiszen az érzelmek ilyenfajta tetten érései, rámutathatnak azok elfojtott, látens ám habitussá merevedő voltára, melyek a későbbi edzői ténykedés során túlbiztosításhoz, a játékosság, az egészséges kockázatvállalás hiányához vezet. Kapásból két kapus múlttal bíró szövetségi kapitányt említhettünk a közelmúltból Bicskei Bertalan és Csank János... Ne felejtsük, hogy már a pályáról és nem az oldalvonal mellől érkező edzői típusokról és mentalitásokról beszélünk és hol vagyunk még az igazi spíler edzőktől. A kérdést lehet módosítani, hogy miért ők és miért nem Nyilasi?
Persze a spíler edzők esetében is lehet korlátokat találni, gondoljunk bele hogy ami számára evidens és játékosként könnyen ment az játékosai számára komoly nehézséget okoz. Gondoljunk csak Thomas Doll arcaira az MTK ellen, a fotósorozat címe nyugodtan lehetne:" Egy spíler - edző melankóliába fordulása" . És ha már műalkotás akkor tovább módosíthatjuk a kérdést, vajon mi állhat Nyilasi Tibor rejtélyes, már - már "mona lisai" mosolya mögött? Amikor egy olyan kérdést kap, hogy miért ne?! Vagy úgy is mondhatnánk nálunk miért nem?! A szavai kevesebbet mondanak - gyakran egy storyval vagy egy álszerény humoros fordulattal üti el a dolgot-, mint visszafogott arcjátéka. Utóbbiban azért benne lehet az a mérlegelés amiért nem vállalta el. Nyilasi mosolyában egyszerre fedezhető fel a siker potenciális fényei és az azt beárnyékoló kudarc ambíciózus mindennap dolgozó árnyai. Előbbit nevezhetjük hivatástudatnak és a közhangulat szimpátiájának, utóbbit José Gomes után " mutyinak". Mi a mutyi? A bürokratizmus labirintusa, a labirintust megértők érdekérvényesítése a hatalom felé vagy a mögött s persze annak fogékonysága erre, a kevesek ereje a közjó gyengéje!
http://www.nemzetisport.hu/labdarugo_nb_i/haduzenet-jose-gomes-nyilt-levelben-ment-neki-kovacs-ferencnek-2359919
És hogy ki az ellenállóbb a "mutyival" szemben a spíler -edző vagy a játék mélységének hiányától szenvedő ám azt erősen kompenzáló edzőtípus? Nem válaszolok, inkább még egy kérdést teszek fel: mi a különbség Albert császársága és Beckenbauer császársága között? Az övé a visszavonulása után szellemében kevésbé élhetett tovább mint Beckenbaueré vagy éppen Cruyffé, ők edzőként is tovább vitték azt, művészekből mesterekké váltak. Ők bizonyos tendenciákra vagy ellentrendekre mutatnak rá...visszajutottunk abba a bizonyos titokzatos előszobába.