Az angol válogatott ismét idejekorán búcsúzott egy világtornán. A kritikusok szokásos hangokat ütnek meg velük szemben. Lehet fanyalogni, hogy az angolok így vagy úgy, de ha egy világtornáról hiányzik azt a torna megérzi. Nem csupán a futball feltalálóit megillető tradíció jogán, hanem a hangulat amit magukkal hoznak, az angol futballban rejlő ősszellem,mellyel bármelyik ellenfél képes jó meccset játszani mindig bennük lakozik. Így volt ez most is. Búcsújuk többnyire drámai módon történik. Így volt ez most is, az olaszok ellen nem érdemeltek vereséget, az uruguayi mérkőzés után nem érdemeltek kiesést. Korai távozásuk bizonyos értelemben drámaibb is, hiszen még az igazi nagy drámák előtt estek ki, holott azt érezzük hogy ott lett volna a helyük, sőt nagyobb, élvezetesebb mérkőzéseket is produkálhattak volna, mint a capelló - i vagy az eriksson-i érában. Az elmaradt dráma is dráma, néha még nagyobb is. Az angol válogatott hiányozni fog a legjobb tizenhat csapat közül, volt bennük potencia, nem sok kellett volna, hogy átlépjék saját árnyékukat.
Hodgson jól összerakta őket az előadásra, okosan a bajnokságban jól szereplő, legangolabb liverpooli csapatok játékosaira építette fel a válogatott gerincét. A fiatal és a rutinos játékosok elegye szintén egyensúlyt mutatott. Talán annyi kellett volna a sikerhez, mint a Liverpoolnak a bajnoki címhez vagy az Evertonnak a BL induláshoz. Egy nüansz. A nüansz mögött húzodhat egy egész tünetegyüttes, az idegenlégiósok kulcsszerepe a Premier Ligában, amolyan elhatalmasodó spanyol betegségnek is nevezhetnénk, ami most Luis Suarez formájában ütött vissza. Lehet persze mondani, hogy Suarez 2 és fél helyzetből 2- t rúgott be, Rooney 2 és félből 1-t. Úgy érzem azért Rooney nem játszott rosszul. 
Bizonyos értelemben az angolok hatásfokát legyengítette a "spanyol nátha" a spanyol játékvezető engedte az uruguayiak "piszkos" futballját, Godint az első húsz perc után nyugodtan leküldhette volna a pályáról két sárgával. És utána sem védte az angolokat, ha egy liverpooli, vagy manchesteri pub mélyén angol szurkolóként nézem a meccset, bizony megfordult volna a fejemben: ha mentek a spanyolok menjenek az angolok is. De mivel nem ott voltam és nem vagyok angol szurkoló csak azt nehezményezhettem, hogy az angolok miután nagy erők mozgósítása után egyenlítettek, nem tudták a lélektani fordulatot kihasználni ott és akkor a kezükben volt a meccs. A pszichés megnyugvás, az erők kimerülése, vagy Gerrard további támadások helyett visszavonulót fújt az angol csapat számára. Az angolok kiesése a látottak alapján fájdalmas, mert még egy - két jó mérkőzés volt bennük, ha az uruk ellen fordítanak, átléphették volna saját árnyékukat.
Az olaszok kiesése az angolok elleni rangadó megnyerése után több mint fájdalmas. A később mutatott futballjuk látán talán nem annyira meglepetés. Buffon mondata, hogy nekik hagyományosan nem megy a második fordulóba, mit jelent ez, valami olyasmit nem tudják hogy most inkább támadjanak vagy védekezzenek. Costa Rica kultúrált - technikás stílusa, ráadásul ezt a kérdőjelet még inkább megnyomta bennük. A ravasz Prandelli, edzői kvalitásait az előző EB - n maximálisan bizonyította, mintha most a ravasznál is ravaszabb akart lenni, túl sokat forgatta a játékosait, a körülményekhez és ellenfelekhez igazította túlságosan csapatát, persze lehet, hogy kihívások által támasztott fizikai és alapvető formaproblémák kényszerítették erre. Mindezt nem tudhatom, de az látható volt, hogy Balotelli mellé nem találta meg azt a játékügyes csatártársat, amely oly jellemző az olasz válogatottra, egy erős, célratörő középcsatár mögötte a mozgékonyabb ész, Vialli - Mancini, Casiraghi - Zola, R. Baggio, Vieri - Del Piero stb két éve Cassano és Balotelli kiejtette a németeket az Eb elödöntőben. Az uruk ellen Balotelli félideji lecserélésének okaira szerintem egész Itália kiváncsi. Az uruk köszönték szépen mindenesetre. Ez a csere és Marchisio kiállítása, rámutatott arra, hogy az olaszok jobban bíztak magukban, mint egyéniségeikben, Marchisio előretolt védő aki odaér a kapu elé nem egy igazi játszó futballista, olyan mint juvés edzője Conte volt, aki elutazgatott Zidane, Nedved farvízén. Balotellit lehet nem szeretni, de mindig benne van a gól, lehet hogy Prandelli lapozgatot, hogy 0:0-ra nélküle is lehozza a csapat, nehogy besárguljon és majd a nyolcaddöntőben játszhat. Igazi bátorság egy védekező mentalitású csapattól!? 
Afrika legjobbjainak búcsúja ?! A fekete - afrikai válogatottak közül Kameruntól és Elefántcsontparttól már elköszönhettünk. Kameruntól láttunk az afrikai futballistákra jellemző könnyed technikás egyéni megoldásokat, de csapatjáték és összjáték tekintetében teljes kudarc. Meg sem közelítették az 1990 -es elődöket, ahol ezek egyensúlyban voltak. Arra a csapatra inkább a francia stílus volt jellemző, gyarmati múlt ide vagy oda talán üdvőzítőbb lenne számukra ismét a némettől visszatérni ehhez a vonalhoz. Elefántcsontpart egyéniségek terén és elfektetett ellenfelek tekintetében ott volt az élmezőnybe, ismét a hibapontok, két hátul elpaszolt labda Kolumbia és Görögország ellen,a kolumbiaiak ellen majdnem, a görögök ellen felálltak, de jöttek a cserék. Drogba lecserélése még magyarázható volt, hiszen a másik gólszerző középcsatár fenn volt a pályán, utána Gervinhoé már szerintem sok volt. Kár, mert egy Costa Rica - Elefántcsontpart igazi futball csemege lehehetett volna. Ha a csapatjátékot nézem Ghána a legerősebb afrikai csapat, ha afrika franciáinak Elefántcsontpartot nevezhetjük, akkor afrika németeinek egyértelműen Ghánát. Elnézést a gyarmati- imperialista hasonlatért! Ghána a torna egyik legjobb mérkőzését játszotta a németekkel, mindenesetre ott is észrevehető volt az afrikai kettőség, 2-2-nél Jordan Ayew a felezővonaltól indulva elment két német védő mellett, majd a 16 -osnál kicselezett egy harmadikat és ahelyett hogy egy 50 méteres egyéni akció után odapasszolta volna a ziccer helyzetben lévő társhoz, helyette előtte. Tiszteletet tanúsítok a görög szívóssággal az uruguayi harcossággal szemben, mitöbb az amerikai hitvallás irányában is megemelem a kalapot, a görögöknél többet kevesebb csapat csúszott be, az uruguayi Egidio Arévalo a holland De Jong mellett talán a mezőny egyik legjobb védekező középpályása, Klinsman mintha az amerikai kispadra született volna, talán jobban is mint a németre, de a labdarúgás tekintetében mindezt kicsit soknak tartanám így együtt a legjobb 16 között. 