Varga Zoltán pályafutása Milos Forman világhírű filmjét jutattja eszembe, olyan örök emberi témákat, mint a tehetség féltékenységgel, irigységggel történő örökös együtt létezését. A film egyik zsenialitása abban áll, hogy bizonyos mértékben jobban szimpatizálunk Salierivel, mint Mozarttal. A címválasztás az Amadeus egyik aspektusa is ezt fejezi ki, amo és a deus latin szójátéka, egybeolvadása, s kicsit megfordítása, akit isten szeret. Isten egyedülálló tehetséget adott neki, melyet az emberek csodálnak, a riválisok utálnak, közvetlen környezete pedig irigyel. Varga Zoltán egyedülálló tehetségéről legendák szólnak. Akik látták nem felejtik, akik nem látták elképzelni szeretnék.

Földöntúli labdaérzék, felszabadító lövések közeli lekezelése, kivételes bokapasszok, egyedülálló rugótechnika, az ollózások nagymestere és fantasztikus trükkök mellyel védőit örűletbe kergette. Egyik a sok közül, amikor is egy felpattanó labdával úgy tett mintha otthagyná, a védők rárontottak, miközben ő visszanyúlva sarokkal kiemelte közülük; "ouch "és "puff" lett a védők sorsa. E koccanás és megannyi fáma e tehetségről, valamint annak megszerzéséről vagy megőrzéséről; Caligaris kupa, amely után az összes olasz sztárklub meg akarta szerezni az ifista Vargát,hasonló okokból beszélnek háziőrizetről az 1966-as vb alatt. És persze ott volt a legendás Albert - Varga ellentét, amely a fradista szíveket is megosztotta. Hogy ki volt ebben az esetben a Salieri és ki Mozart nehéz megválaszolni, talán mindkettő. A válaszhoz közelebb juthatunk, ha a féltékenységet és az irigység fogalmát különválasztjuk. Előbbi valami vélt jogalaphoz kötődik, amely meg nem kapása frusztrálja az embert. Ilyen tekintetben ez kölcsönös lehetett a fiatal szupertehetség Varga és a fradi sztárja, Albert között. A numero uno és due örök kérdése kiéleződött, főleg a közös sikerek után, így az 1965 - ös VVK győzelem, vagy a 1968 - as VVK finálé és az 1967 -es bajnoki cím - benne egy 28 meccses veretlenségi széria- után. Másrészt ott az irigység, amely talán kevésbé materiális, célirányos, ott valami megszerezhetetlen képesség lehet a kiváltó ok. Varga szupertechnikája és labdaérzéke vagy éppen Albert improvizációs képessége vica versa lehetett ennek éppúgy tárgya, mint az alanyokra ható oka. Mindenesetre kár lenne mindezt Vargára és Albertre leszűkíteni, Varga Zoltán disszidálása után Hollandiában és Németországban is a féltékenység és irigység csapdái lestek, míg Skóciában nem hitték el hogy ilyen tehetséges labdarúgó mit keres náluk. Hollandiában, az Ajax szerződtette a Barcelonába távózó Cruyff helyére, ahol ezrek jártak csak az edzésre, hogy megnézhessék, csodálatos bemutatkozás, mégis kevés lehetősêg, mondván az Ajaxra épülő holland válogatott az 1974 -es vb - re készül. Pestiesen mondva jó duma.

Ne felejtsük, hogy az akkor zsinórban három BEK -et nyerő Ajaxról beszélünk és arról az 1974 -es holland válogatottról, melyet a futballtörténelem egyik legjobb csapatának tartanak, méltán. Németországban, Dortmundban a "szimpatikus" Otto Rehaggel mellőzte majd ellehetetetlenítette, az edzéseken. A német bundabotrányban megfogalmaztàk azt a vádat, hogy ő képes szabadrúgásokból direkt kapufákat rúgni. A vád a maga képtelenségével is tartalmazott igazságértéket, legalábbis Varga Zoltán technikai virtuózitását illetően. Sajnos kevés a filmes képi forrás e zsenialitásról, valahogy úgy van vele a szurkoló, mint Pelé Santosbeli játékával, melyekre brazil szappanoperákat vettek fel. Ó szent együgyűség! De például az alábbi melléklet is jó bizonyítékul szolgálhat Varga zsenialitása mellett, igazi filmes hatás amikor magát az eseményt nem tudod ábrázolni - Varga zsenialitását - de közvetett módon, itt a taps mértékéből következtethetsz rá, mely felülmúlta olyan német kedvenceket is, mint Grabowski vagy Netzer.

Varga Zoltán szerették az istenek, olyan tehetséget adtak neki, mely örök ifjúvá változtattták, a futball tágabb közege már nem annyira, fordított Prométheusz volt, aki csak a megszentelt pályán érezhette magát igazán szabadnak. Tehetsége fényét világvándori léte fokozatosan koptatta. Örök kísértete, hogy képességeivel mindenhol veszélytette a felépített sztárok, idolok territóriumát. Mindehhez járult még az emigráns lét minden nehézsége, az egyedüllét, amely a tehetséget sem kiméli, a nemzeti sovinizmus, mind a németeknél mind a hollandoknál. De azért ne feledkezzünk meg szűkebb kis hazánkról sem, minden emigrációnak megvan a kortünete, más nehézségekkel kell megküzdenie egy 56 - os , egy 68-as vagy napjaink emigrálóinak; mind a kiszakadás, mind a befogadás tekintetében. A társadalmi megítélésről nem is szólva, amelyet a hatalom változó harsonái erősen befolyásolnak. Gondoljunk arra, hogy Puskás hasonlóan Vargához persona non grata volt sokáig volt Magyarországon, ma meg már a spanyol becenevével (Pancho) avatnak stadiont. Varga Zoltánból a pénzéhes árulóból, pedig hazatérő próféta lett. Mindketten a magyar futball panthenon nagyjai, a magyar labdarúgó technika korszakos követei voltak, csak hazai követőkre nem találtak az idő előrehaladtával. Varga Zoltánt a kiteljesedés hiányérzete megkeményítette, melankolikus félmosolya mögött talán ez húzodhatott meg, a tehetség öröme és terhe. Ő nem mondta azt mint, amit Byron mondott a róla készített Thorwaldsen szoborról: "Nem jó; én sokkal szerencsétlenebb vagyok!" Nem mondhatta, hiszen tehetsége élete utolsó pillanatáig boldogította.