Idén a Premier Liga szíve a Mersey - side partján dobog, a Liverpool kiélezett harcot folytat a Manchester City - vel a bajnoki címért, talán elôször az 1992/1993 óta Premier Ligaként futó angol bajnokságban. Míg az Everton nálánál, legalábbis gazdasági értelemben erősebb klubokat utasít maga mögé és az utolsó pillanatig küzd a BL indulási helyért. Az Anfield Roadon Gerrardék fülében egyre erősebben dübörög, a közönség által énekelt klub - himnusz, a "You will never walk alone", a csapat és közönség, közönség és csapat belsődleges kapcsolatának éteri megjelenítése. De vajon a himnusz talált a csapatra, vagy a csapat a himnuszra, a válasz lehet prózai hiszen a dal 1945 - ben írodott. Így talán még jobb, ha azt kérdezzük, hogy az éterben futó tizenkettedik liverpooli játékost, milyen hagyomány is inspirálta a pályán?
Lehet ezt akár a klub eredetével is magyarázni némi archetipikus mag továbbélésével miszerint nincs csapat pálya nélkül, s pálya sincs csapat nélkül. Hiszen az F. C. Liverpool - t, tulajdonosa a magas pályabérleti díj miatt elköltöző Everton helyén hívta életre, úgy, hogy skót futballistákat szerződtetett. Mi járhatott a fejében? Talán Walter Scott Quentin Durwardjának - szavai: " Ha én volnék Lajos király - viszonozta az ifjú -, e háromszáz skót nemesemberre bíznám az életemet, lerombolnám a falakat, és megtölteném velük az árkokat, magam köré gyűjteném a főurakat és a lovagokat, és úgy élnék, ahogy egy királyhoz illik: bajviadalokat rendeznék, nappal vigadnék az urakkal, éjjel táncolnék a hölgyekkel, és ellenségeimet annyiba sem venném, mint egy legyet. " Ha a zakatoló ipari kor kapitalista logikája nem is ily formában, de hasonló tartalommal bírt, csak a skót íjászok helyett a skót labdarúgók váltak a legkelendőbb zsoldosokká. Mit tudtak a skótok, amit az angolok nem? Passzolni! Érdemes felidézni a labdarúgás első nemzetek közötti hivatalos mérkőzését, az 1872-es angol - skót összecsapást: az angolok kalapot és saját iskolájuk ingjét, a skótok egységes öltözetet és sapkát viseltek; az angolok football-ja az elit magániskolákban szocializálodó a felső - középosztály egoizmusából és sznobizmusából táplálkozó "rúgd és fuss" és egyéni labdavezetések ötvözetéből tevődött össze, míg a skótok játéka a passzokon alapult, mely a munkasság szolidaritását tükrözte vissza. A több szempontból is történelminek nevezhető mérkőzés végül gólnélküli döntetlennel zárult.
A további angol - skót mérkőzések sorozatából ugyanakkor remekül leszűrhető a skótok által megteremtett játékmód hatékonysága. Az 1873 és 1878 között lejátszott hatból négy skót győzelemmel, egy döntetlennel, és csupán egy angol sikerrel. Ez utóbbi ráadásul közvetlenül az első utáni 1873 - as volt. A skótok forradalmi találmánya, a Clyde parti munkáskörzetből a Celtic és a Rangers bázisáról származott. A skótok 1-2-2-6 -os felállásban érvényesítették játékfelfogásukat, az angolok 1-1-2-7 -hez képest ezzel kialakították az oldalirányú átadásokkal operáló passzoló párokat, a " you'll never walk alone " - taktikát. Ezzel elöl csökkentette a csatárok számát, akik a nagy tömörülésekben gyakran egymást zavarták, nagyobb mozgási területet teremtett, mintahogy az akkor még három és nem kétemberes les - szabály is jobban idomult. A futball az irányított átadásokkal, a csapatjátékká érésén túl, a labdarúgó technika repertoárja is bővült. A skót futballisták, a legtechnikásabb játékosokként egy új futball-elitet alkottak. Csak " skót professzorokként" emlegették őket és óriásivá vált irántuk a kereslet az északi és közép- angliai klubcsapatok körében. Az ő vándorlásuk nagyban hozzájárult a profi futball szigetországi kialakulához, a terjedő ál - amatőrizmuson keresztül, majd annak legalizálása által. Fontos fordulópont volt ez, a labdarúgás mint hivatás és labdarúgó mint szakma elismertetésének útján, az erőnlét-technika-taktika csiszolásásának nélkülezhetetlenségének felismerésével. Ugyanakkor ezzel a munkásethosz is magasabb szintre lépett, hiszen a konzervatív köntösbe bújt liberális gazdasági szemlélet elismerte, hogy a felkészülésért ugyanúgy jár fizetés, mint a mérkőzésért vagy a győzelemért. Néha a magyar labdarúgásban, főként az ismétlôdő nagy kudarcok következményeként felmerül, elsősorban a szélsőséges közhangulat csinálók szájából a magyar profi futball megszűntetésének gondolata, a magyar futball amatőrizmus általi Kárthágóhoz hasonló elpusztítatása. Óriási baromság! Mi lehet az alapja? Gondoljunk, csak válságos korunkra amikor a hivatások, az abba fektetett idő elértéktelenedik a munkerőpiacon, s ennek tudata sötét árnyként nehezezedik a sorsokra, mikor a munkanélküliség mértéke megoldhatatlan problémaként cirkulál világunkban, mikor az elmaradó kifizetések kockázata ott lebeg sokak feje felett. Így alkotni igen nehéz, hasonló életkörülmények (19.század utolsó 3 évtizede) között harcolták ki az alkotáshoz szükséges juttatásaikat a skót professzorok és a brit játékosok. Magyarországon az amatőrizmus emlegetésekor a szekrényt próbálják elpusztítani, nem a szekrényben lévő csontvázakat kivenni. Akik a csontvázakat újra termelik és általában a kudarcok idején a szélsőséges közhangulatot csitítják, megujuló prófétaként a helyükön maradnak tanítványaikkal. Persze a csontvázak sem maguktól kerültek oda, a szekrényt többé - kevésbé mi építettük, és sajnos nem lüktet Quentin Durward - hév a magyar labdarúgásban, ami a falak lebontásához és az árkok betemetéséhez szükséges volna! A magyar futball viszonyok Pendragon - legenda méretű rejtélyéből térjünk vissza a skót forradalmárokra.
1888/89 -es es ligabajnokságot megnyerő Preston North End csapatában nem kevesebb, mint nyolc skót labdarúgó rúgta a labdát. Sőt európai tekintetben ott bábáskodott a skót stílus a közép -európai játékfelfogás kialakulásánál, így például a Glasgow Rangers 1904- es bécsi vendégjátéka. Ez a skót - hagyomány nem szakadt meg azóta sem, mégha elhalványult is, s ezt olykor a speakerek általi sztereotípia tovább fakítja. Amikor is a hagyományosnak mondott beívelésekre és fejjátékra alapozott, kemény, csupaszív brit játékstílust a skótokra szûkítik le. Amíg az európai szabad piac nem volt olyan nyitott mint most, az angol klubokban a fineszt, a lapos passzjátékot, a skót futballisták szolgáltatták. A skót futball önmagában is komoly sikerekkel bír: Celtic első brit csapatként nyerte meg BEK- et az Intert verve 1967- ben, 1970 - ben pedig döntős volt; a Rangers és Aberdeen nyert KEK-t; volt Dennis Law személyében skót Aranylabdás (1964), a skótok megverik az angol világbajnok csapatot 1967-ben, a skót válogatott 1974 - 1990 között zsinórban minden világbajnokságon ott volt. Ugyanakkor az angol nemzetközi kupasikereben a skót futballisták oroszlánrészt vállaltak. Gondoljunk csak a Hansen - Souness - Dalglish liverpooli skót tengelyre.
A "skót Liverpool" csapatában pallérozodótt, talán a kilencvenes évek második felének legjobb angol játékosa, Steve McManaman aki nem véletlenül vàlt a Real Madrid meghatározó játékosává, hiszen cselezőkészsége, szellemessége, gyorsasága jobban illeszkedett a madridi felfogásba mint Beckhamé. És Gerrard sem "sétált egyedül" a pályája kezdetén a Houllier - korszakban ott volt mellette a csapat skót irányítója McAllister. A skótokat bátran tekinthetjük a labdarúgás második megteremtőinek, hiszen ők a futball intellektuális oldalára tapintottak rá, meghaladva a játék korábbi fizikai perspektiváit. Ők honosították meg a You never Walk alone stílust, vagy ahogy Walter Scott írta a skót Quentin Durvardról " ... a fiatal utas magas és mozgékony ember volt, s könnyed léptei azt mutatták, hogy a gyaloglás inkább öröm s nem fáradság neki."