A Videotonnál, az utolsó nemzetközi kupadöntős csapatunknál növekvő elégedetlenség tapasztalható, mely talán a portugál éra végét sejteti. Mi lehetett a kezdeti perspektíva? Gondolhatnánk itt, a magyar futball félperifériára szorulására a nemzetközi futballgazdaságban, játékos piacán belül, ahol a regionális piacon (főleg délszláv térség) túl az egyes klubok bizonyos országok közvetlen vagy közvetett transzfer - manager útvonalaiba kapcsolódtak be, természetesen nem a legmagasabb szinten (lásd: Kispest - olasz, Újpest - belga, korábban Fradi - holland). Minderre rásegített, főleg a déli országok estében az akutabb gazdasági válság, ami a sportot sem kerülhette el, így az ott kiszoruló játékosok az EU - n belüli szabad munkavállalás jogával élve új, jobb lehetőségeket keresnek. Ebbe a sorba illeszkedhet a Videoton is a portugál vonal tekintetében. Mégis, azt hiszem itt többről van, volt szó!
A portugál és a magyar futballstílus közötti rokonvonásokról,rokonszenvről. Az utóbbinak az előbbi általi feltámasztásának kísérletéről. A feltámasztás fontosságát és a magyar játékstílus elsorvadásának bizonyítéka a nyelvi jelentéstartalmak által is tetten érhetô. Gondoljunk csak Détári Lajos, Paulo Sousára tett kijelentésére. "Az utolsó magyar sztárjátékos" még Sousa játékos képességeit is megkérdôjelezte.
Holott Sousa a kilencvenes évek európai labdarúgásának egyik legjobb középpályása volt, igazi "centerhalf", olyan védekező középpályás, aki irányított is. Jellemző, és több puszta véletlenlennél, hogy 1996-ban még a Juventus színeiben nyert az Ajax ellen, rá egy évre, éppen korábbi csapata ellen, a BL címvédô Juventus felett diadalmaskodott a fináléban immár a Dortmund színeiben. Kulcspozíció az övé, gondoljunk csak a labdakihozatalra a támadásépítéseknél.
Tudtad?!: A magyar válogatott egyik hiányposztja volt ez a világbajnoki selejtezőkön, különösen annak tükrében, hogy a magyar védők többsége nem tudta hátulról hatékonyan elíndítani a támadásokat. Nem véletlen, hogy az európai top futballban brazil játékosok a legkedveltebbek ezen poszt betöltésénél.
A portugál aranygeneráció nélkülözhetetlen tagja volt Paulo Sousa. Miért is volt az; esetleg túlzás?! De talán az ő hiánya, sérülése is hozzájárult ahhoz, hogy ez a portugál generáció nem tudta a koronát a fejére tenni a 2000-es holland - belga közös rendezésű Európa- bajnokságon. A portugál válogatott itt emlékezetes, sokmozgásos, ötletgazdag játékot produkált. Támadásépítéseik lelkét a Luis Figo - Rui Costa - Joao Pinto alkotta háromszög adta. A két szervező - írányító középpályás Figo és Rui Costa szabadon "kalandozott" a pálya egész területén, játékukat nem kötötték meghatározott poszthoz vagy pozícióhoz. A két jól cselező középpályás egymással és a helyét sokszor változtató technikás támadóval Joao Pintoval folytatott kombinációs játéka, a köztük zajló kényszerítőzések és helycserék az ellenfelek védelmeit rendre összezavarta. Az angolokkal vívott összecsapásuk az EB leglátványosabb mérkőzését hozta. A luzitán válogatott kétgólos hátrányból felállva 3:2 arányban múlta felül az angolokat.
A találkozón látottak az 1953-as angol - magyar mérkőzést idézte fel, a portugálok egyéniségükre építő szabad játékfelfogása a sok helycserével és háromszögeléssel olyan szellemi fölényt biztosított az angolok őszinte játékával szemben, mint ahogy hajdan azt az Aranycsapat tette a Wembley stadionban. Ez a hasonlóság nem a véletlen mûve,hanem egy szellemi tartalom formai továbbélésének eredménye. Melynek lefektetésében és felfutásában a magyar szakemberek oroszlán részt vállaltak Portugáliában az 1930-as évek vége és az 1960-as évek között. A magyar edzôk nevéhez ez alatt nem kevesebb, mint tizennégy portugál bajnoki cím kötôdött. A három nagy portugál futball klub (Sporting Lisszabon, Benfica, Porto)mindegyikével nyert magyar tréner bajnokságot ekkortájt. Az 1960-as évek eleji Benfica-arany korszak szintén egy magyar mester munkája alatt bontakozott ki. A Guttmann Béla irányítása alatt álló lisszaboni csapat 61-es,62-es BEK gyôzelmeivel megszakította a spanyol futball nemzetközi klub-hegemóniáját.
A játékos posztok szabadabb értelmezése, a futballisták technikai képességére, intuíciójára bízott játékmenet szerinti helyváltoztatáson nyugvó támadóstílus nagykövete az 50-es évek magyar labdarúgó kultúrája volt. Ez talán a portugál futballt ért magyar hatások esetében volt a legszembetûnôbb. A hatvanas évek nagy portugál generációjától (Eusébió, Coluna, Simoes) a kilencvenes évek Figo, Rui Costa,Paulo Sousa által fémjelzett korszakig bezárólag ezt a játékstílust valósította meg. Persze a magyar futballstílus reinkarnálásához, visszatranszportálásához nem elég az idea! A körülmények olykor börtönbe zárják az ideát. Hiszen nem minden portugál edzô képviselheti ezt a fajta játékstílust, ahogy a hazai trénerek többsége sem elkötelezett a magyar futball hagyomány mellett. A Mourinho jelenség felhajtotta a keresletet a portugál edzôk iránt, azonban Mourinho nem egyenlô a fent említett portugál játékstílussal. Másrészrôl számít a beruházási hányad minôsége és sorrendje, hogy egy klub a félperifériáról a centrum felé közeledjen. Jól látható, hogy a Ferencváros és a Debrecen a BL sikerekbôl vagy a Videoton az Európa Ligából nem tudott tovább építkezni, olyan játékosokat vásárolni amelyekkel biztosított a hosszútávú jó szereplés. Nem tudjuk még, hogy használ a Puskás Akadémia vagy erôforrásokat von-e el a Videotontól, hogy közelebb kerüljön Európához. Mindenesetre vannak rá példák,hogy két klub elfér egy stadionban. Gondoljunk csak a Giuseppe Meazza/San Siro Stadionra, ahol a Milan es az Inter bôven elfér egymás mellett és még klasszisokra is jut pénze. Arra is vigyázni kell, hogy a futball beruházások szükségesek és hasznosak (!) hiszen az ideák bemutatásához színtér kell de a stadion is lehet börtön, ha hiányzik a játék idea, mert azt a közönség megérzi és távol marad.