Írország - Skócia, a hétvégi EB - selejtezőkör egyik kiemelkedő találkozójának tűnik. Egyrészt hagyományos Csatornán túli rangadó, ráadásul a kiélezett csoport tükrében (Lengyelország és Németország mellett küzdenek) további súllyal bír. A feltöltött 24-es EB létszám több brit csapat, helyesebben La Manche csatornán túli válogatott részvételét sejtette. Régen az angolok malíciózusan azt mondták, hogy a brit "nemzetközi" bajnokságot azért találták ki, hogy egyszer egy évben az északír vagy a walesi válogatottnak is legyen sikerélmenye, mert ha mást nem is, egymást csak elverik." A walesiek és az észak-írek jól állnak, az ír - skót párharc, és a csoportküzdelmek után viszont könnyen lehet hogy csak egy maradhat versenyben.
Sok futballszerető kívánhatja, hogy kár lenne bármelyikért is, hiszen ők neki mennek az oroszlának is, főleg ha "háromoroszlán" villog az ellenfél mezén.
Kevés futballszeretőben, még az is felmerülhet, hogy az egységes brit válogatott mire lehetne képes egy világtornán, a londoni olimpián nem váltotta be a reményeket (jellemző, hogy angol - walesi vegyes válogatott volt skótok és észak-írek nélkül), de az különleges eset volt egy speciális futballtornán. Hangsúlyozom kevés futballszeretőben merülhet fel és többnyire a Csatornán innen.
Persze nálunk is él egy előitélet, miszerint van az angol futball és léteznek az ő kis testvérei.
Ne felejtsük, hogy amíg az európai futball bevándorlás nem indult meg, különösen a skót, de az ír , észak-ír, walesi játékosok színesítették a hagyományos angol labdarúgást. Ne felejtsük, hogy míg az angolok találták fel, szelidítették sportággá a futballjátékot, addig a skótok forradalmasították a maguk rövid passzjátékával. A skótok fineszes futballstílusa hatással volt a Liverpool hetvenes - nyolcvanas évekbeli nagy korszakára. És ha felidézzük az 1996 -os angliai EB-n lejátszott angol-skót mérkőzést, bár sokaknak Gascoigne emlékezetes gólja jut eszébe, de hallkan jegyzem meg a skótok, McAllister írányításával a rövidpasszos játékban akkor is felülmúlták ősi riválisukat.
Keressünk egy dalnokot, olyat ki képes bevezetni és rámutatni a játékuk lelkületére. Olyat ki érzelmes húrok pengetésére is alkalmas. Úgy érzem csak jó választás lehet az a skót dalnok, aki egy VIP - páholyban könnyeket tud ejteni a futballért, ilyen embert azért ritkán láthatunk. A választott skót dalnokunk Rod Stewart. Az énekest az elérzékenyülés pillanata 2012 végén, a Celtic Barcelona feletti győzelmekor érte utol. A Celtic legyőzi a világ legjobb csapatát, nem lehet könnyek nélkül bírni... A passzjáték úttörői megverik a passzjáték legmasabb művelőit... Az idő folyik, a világ kerek, legalábbis amíg a labda gömbölyű, és a pillanat visszatérhet; "Forever Young" szól Rod Stewart egyik nagy slágere...
Rod, a skót dalnok fiatalon átélhette szeretett csapatának 1967 -es BEK győzelmét, amikor a Celtic világ akkori legjobb csapatát az Internazionale - t múlja felül. Történelmi siker, hiszen a Celtic töri meg a déli hegemóniát, a BEK serleg addig délen pihen és vándorol, sokat időzik Madridban, de megjárja Portugáliát és Olaszországot is.
Ne felejtsük azonban a csatornán túli szemléletet a Lisszaboni Oroszlánokként elhíresült csapat az első brit győztes és megelőzi az angol BEK győztes csapatokat. Két távoli futballpillanat mely talán egy könnycseppbe szorult dalnokunknál. A futball mint életelíxir, igazi aqua vitae - vé válik.
De hallgassuk magát a dalnokot:
"Tudják, egyszer én magam is Lisszaboni Oroszlán voltam. Na jó csak egy 1994 -es jótêkonysági meccsen, de akkor is, hátborzongató élmény egy öltözőben ülni Billy McNeillel, Ronnie Simpsonnal és John Clarkkal, aztán mielőtt pályára lépünk, azt hallani Bertie Auldtól vaskos skót akcentussal, hogy "Rod, ah want ma passes CRUSP." ( Ami annyit tesz angolul, hogy "Rod, I want my passes delivered crisply" vagyis "Rod határozott passzokat kérek.") Az ellenfelünk egy Celtic öregfiúk - csapat volt, és Lou Macari alattomos módon felrúgott hátulról. Ezért még mindig jövök neki eggyel"
Ne felejtsük Rodot a dalnokot, aki több futballbarátságot is kötött. Hallgassuk most, arról hogy őt miként kötötte meg a futball:
"Hogy honnan származik a skót identitástudatom, honnan ez a szenvedélyes azonosulás egy olyan néppel, amely háromszáz mérföldre élt attól a helytől, ahol én felnőttem, és miért érzek rokonszenvet egy olyan vidék iránt, ahová soha nem vittek el gyerekkoromban? Mindig is gondban voltam, ha ezt kellett magyarázni valakinek. Sokan úgy vélték, ez csak felvett szokás vagy póz, sőt hűtlenség is "Cockney" vagy nem? Mi ez a skót kockás hülyülés?
Persze, apám skót volt. Ő viszont soha nem erőltette ránk, hogy legyünk skótok, sőt magát sem vallotta annak. Végül is én Angliában nőttem fel, az anyám angol volt, és az ő angol akcentusát örököltem, aminek köszönhetően egyébként a hatvanas években gyakran megesett, hogy skót kockás sapkával a fejemen viszont szorosan összezárt ajkakkal néztem a glasgow - i Hampden csúszós lelátóiról a skót - angol meccseket, mert féltem, hogy elárulom magam, és kiderül, hogy az ellenséghez tartozom. (A hampdeni lelátók egyébként azért voltak csúszósak, mert vasúti talpfákkal megtámasztott döngölt sárból emelték őket, és a túl sok frissítőt fogyasztó szurkolók gyakran egyszerűen odavizeltek. Nem tudom, miért muszáj csatakrészegre vedelni magát az embernek, ha elmegy megnézni egy skót meccset, de ez már emberemlékzet óta így van.) Mégis szembesültem a skót identitással, nemcsak apám, hanem testvérei révén is, akik sokat jártak hozzánk. Az akcentusoktól visszahangzott a ház, és nekem tökéletesen természetesnek, mégis csodálatosan egzotikusnak tűnt. Ezek a hangok világossá tették számomra, hogy örökletes kapcsolatban állok valamivel, ami átható, romantikus és roppantul igéző; hogy van egy spirituális otthonom, és csak annyit kell tennem, hogy kinyújtom érte a kezemet, és bejelentem rá az igényemet. Onnantól fogva körülöttem minden a skót dudákról és a tartánról szólt.
Skót hangok mesélték a futball - legendákat is, amikkel együtt nőttem fel. A skót válogatott mérkőzései szent eseménynek számítottak apám szemében, és az egész életet jelentettêk számára. 1928 - ban, azon a történelmi napon, amikor a "Wembley varázslói" - nak nevezett skót csapat 5-1-re verte Angliát a brit nemzetek házibajnokságán, ő jegy nélkül ment ki a stadionba a bácsikáimmal, és a hátsó falon keresztül mászott be ( akkoriban a Wembley- nek még nem volt teteje). Odabent körülnézett, hogy honnan lenne érdemes végignézni a meccset, aztán elfoglalt egy pótszéket a királyi páholyban, amit a valamilyen okból távolmaradó afgán uralkodónak tartottak fenn. Az apámról, az angol futball otthonában az uralkodói társaságba bepofátlankodó, és királyként viselkedő skótról szóló mese óriási hatást gyakorolt rám, és én is gyakran mesélem másoknak."
Érdemes egy kicsit Rod szavai mögé tekintenünk. Két segítséget hívok, egyikőjük Richard Hoggart társadalomtudós, aki az angol munkásosztály szociográfiáját "festette meg" az 1950 -es évek végén, a másik választottunk Walter Scott a skót történetek,a skót történelem nagy mesélője, ha úgy tetszik másik dalnoka a 19. század elejéről. Előbbivel Rod ifjúkori helyzetére, utóbbival a Stewartok öröklődő jellemére próbálunk fényt deríteni.
Rod skót voltát póznak tekintik, hiszen ő már ízig - vérig cockney (olyan városlakó, londoni aki csak hírből ismeri a vidéket, a mindehhez füződő speciális nyelvezettel ). Hoggart így fogalmaz : "A kérdés szerintem nem az, hogy Angliában egy nemzedékkel korábban élt egy még nagyon is "népi" városi kultúra, most pedig csupán városi tömegkultúra létezik. Inkább arról van szó, hogy a tömegsajtó vonzereje számos oknál fogva következetesebben, hatékonyabban, átfogobban és központosított formában érvényesül ma, mint annak idején. Tömegkultúra kialakítása irányában haladunk, s megsemmisítjük azokat a maradványokat, amelyek legalább részben a városi "népi" kultúra részét alkották. Végül az új tömegkultúra bizonyos lényeges vonásokban kevésbé egészséges, mint az a gyakran kezdetleges kultúra, amelynek helyébe lép."
Talán ez lehet az egyik titka, Rod Stewart állócsillag voltának, az ő fenntartható fejlődésének, hogy túl élte a hatvanas évek tagadását és az X - faktor korszak komformizmusát. Nem tudom, de az hogy az apja már nem erőltette rá a "skótságát", de a nyelvezet és a történet mesélés megragadta képzeletét és tudatát az a fenti eszmefuttatást alátámaszhatja. De hallgasuk most Walter Scottot, a Rodot magával ragadó nyelvről: " A skótok beszéde általában olyan, hogy szavaik mélyen konganak, amihez hozzájárulnak az anyanyelvükben olyan gyakori, különös torokhangok is. Azonkívül rendszerint nyomatékosan, hangsúlyozzák szavaikat. " Walter Scott Rob Royában olvashatjuk e szavakat, akkor mikor a regény főhősére ráköszön a skótok nemzeti hőse a skót felföld vadregényes táján.
Glasgowban a városi polgár sem nyilatkozik másképp a regény lapjain, a történetmesélés izgalmáról és civilizálódás kényszerítő erejének ütközéséről:
"Azonkívül Rob olyan okos és ügyes betyár, amilyen csak a régi időkben volt. Nem egy dolgáról már úgy beszélnek, mint Robin Hood vagy William Wallace kalandjairól. A merész terv, a villámgyors megvalósítás, a hajszálon múló megmenekülés - csupa olyan história, amelyről a nép sokat regél a pattogó tűz mellett, a hosszú téli estéken. Furcsa dolog tőlem, uraim, hiszen békés ember vagyok és békés ember fia - apám, a céhmester Isten nyugosztalja szegényt - tagja volt a városi tanácsnak, de soha életében nem veszekedett senkivel - furcsa dolog, mondom, de még az én hegyvidéki vérem is gyorsabban és vidámabban pezseg, ha Rob őrült vakmerőségéről mesélnek nekem, és szívesebben hallgatom ezeket a bolond történeteket, mint a legjobb üzleti híreket. Isten bocsássa meg könnyelműségemet. Pedig tudom, hogy mindez csupa hiúság, hiúságok hiúsága, és azon kívül a törvénybe ütközik - sérti az egyházi és világi törvényeket."
A történetek a kor és a mesélő által így - úgy továbbélnek, más formát öltenek, de a szellemiség magvát magában hordozzák. Így jutunk el skótok lázadó világának hagyományától a skót futball folklórig. Rob Roy skót highlander szabad csapatának kései leszármazottja tűnhet fel Rod apjában, jegy nélkül a királyi páholyban..., vajon hányadik változatban jelenhetett meg az afgán király. Erős, még sokadik hallásra is!
Azonban másképpen is hallgathatjuk, lehet úgy is hogy Rod apja egy kollektív emlékezetbe beivódó futballesemény közeli részese - mondjuk a rádión vagy mozin túl - akar lenni, és ha az is volt még inkább ki akarja színezni, s ez csak az esemény hatáserősségét, csoportformáló erejét mutathatja. Gondoljunk csak a 6:3 -ra és Tímár Péter filmjének történetmesélésére. Rod Stewart is elmesélte nekünk a maga "6:3-át".
De élmény egy élmény megtagadása is, skót dalnokunk máris rávilágít erre:
"..., hogy mi történt az angol futballtörténelem legdicsőbb napján, 1966. július 30 -án, amikor Anglia Németországot legyőzve a magasba emelhette a világbajnoki serleget. Jóformán minden olyan angol háztartásban végignézték a nemzet emlékezetében napjainkig élő, drámai pillanatokat, ahol volt tévé. A Stewartok viszont nem. Az én apám kikapcsolta a készüléket, amikor a hosszabításban egyértelművé vált, hogy Anglia fog nyerni. Az ilyen élményeknek jellemformáló erejük van."
Egy ilyen, mondjuk úgy "szimbolikus társadalmi normaszegésből" egy beatzenész azért építkezhet, segíthet a korlátdöntések terén.
A csoportkorlátok azonban sokáig fennmaradhatnak, térjünk vissza Rod ifjúkorához és Hoggart megfigyeléséhez:
" A csoport árasztotta melegség érzése hatalmas vonzerő, s ha valaki elköltözik a környékről ( s nemcsak anyagilag meg földrajzilag, hanem minden más tekintetben is elkerül a munkáskörnyezetből), örökké hiányolja ezt. Megfigyeltem, hogy olyanok, akik önerejükből karriert csináltak, és most saját villájukban laknak ( boltosok, akiknek beütött a konjunktúra, és most már kisebb helyi üzlethálózat tulajdonosai; építkezési vállalkozók, s most már addig jutottak, hogy magánlakótelepeket építenek), szeretnek elvegyülni a labdarúgó - mérkőzések tömegében. Igaz saját kocsijukon érkeznek, és bolyhos, drága Harris - tweedet hordanak, de sokan közülük még ma is inkább állóhelyre mennek a tribün helyett. Gondolom, élvezik, hogy ismét részük lehet a köznép "haverkodásában"..."
Hoggart ezt a jelenséget a "jószomszédi viszony, magatartás" fogalmába illeszti be: "nemcsak abból áll, hogy "korrektül viselkedünk egymással", hanem hogy "előzékenyek " egymással, vagy "mindenkor készek szívességre". Ha valaki új környékre költözve azt tapasztalja, hogy szomszédai nem ilyen magatartást tanúsítanak iránta, arról panaszkodik, hogy egyszerűen képtelen ott "gyökeret verni"."
A csoportképződés terén ezt Hoggart az angol (brit) munkásság történetében és hagyományában rejlő szükségszerűséghez köti és helyezi be.
"A baráti csoportosulások hagyománya kezdetben nyilván abból merítette erejét, hogy a zsúfolt, semmi titkot, nem tűrő életkörülmények szüntelenül azt bizonyították: mind egy cipőben járunk. Az ember kénytelen - kelletlen közelállónak érzi azokat, akikkel például közös illemhelyre jár a közös udvarban."
Emlékezzünk vissza Rodra szavaira a csúszos hampdeni lelátóról, és folytassuk Hoggart megközelítését arról a közegről melynek egyik leképeződése maga a lelátó:
" Ez nem túlságosan tudatos közösség; egy világ választja el jó néhány társadalmilag céltudatos mozgalom "frontbarátságaitól". Nem abból a meggyőződésből meríti fő erejét, hogy összefogva kell javítanunk sorsunkon (sőt, megelőzi ezt a felfogást, és elemibb erejű nála);(...)
A zsúfolt együttlakás teremtette tudatból születik, abból, hogy az ember óhatatatlanul valamely csoport tagja, s táplálja az a melegség és biztonságérzet, amelyet a csoporttudat, a csoport változatlansága és az a gyakori kényszerűség biztosíthat, hogy "a szomszédunkhoz forduljunk", hiszen megesik, hogy nem tudjuk megfizetni a nélkülezhetetlen szolgáltatásokat. Ez a tudat abból fakad, hogy az élet nehéz, s hogy "a mieink " rendszerint "alulra kerülnek"..."
Rendszerint, de nem mindig, a futballistáink, a hőseink megverhetik az Intert, a Barcelonát, az angolokat, éppúgy ahogy egy skót alkalmi munkásból is lehet zenei ikon.
Mindezek alapján talán még inkább érthetőek Rod Stewart könnyei és következő szavai:
"A futballt gyerekkorom óta társítom az otthon fogalmához, mivel apám csapatai folyamatosan jelen voltak az életünkben és a házunkban. Amint a dal is mondja: ahol a mezemet mosom, ott vagyok otthon."
Nem tudom, hogy 2016-ban fognak-e mosni skót mezeket Franciaországban, de velük biztosan otthonosabb lenne az EB hangulata...