"... az ég néha milyen bőkezűen és jóságosan halmoz el egyetlen embert mindazon gazdag kincsével, kegyelmével és ajándékával, amit egyébként hosszú időn keresztül sok - sok halandó között szokott felosztani." Giorgio Vasari kezdi így Raffaelloról szóló életrajzát. A 16. századi szerző művészéletrajzaiban a fenti formula visszatérő, ám ritkán használt fordulat. Ismétlődő kivételességére Raffaello mellett Leonardo da Vinci és Michelangelo életének ismertetésekor lelhetünk, egyéniségük - művészetük kontextusának megfelelően. Sokrétű tehetség, a tehetség túltelítettsége, a "kapott -született" tehetség kifejezése köszön vissza e szavakban, valami hasonlót mondott Luis Enrique korunk világklasszisáról Messiről, akit varázspálca érintett.
Most azonban nem a csodát kutatjuk és magyarázzuk, nem a játékösztön eredetét és a játékintelligencia támadásbeli megnyilvánulásait próbáljuk nyomon követni elsősorban, hanem azok megszemélyesítőit akik ezt meg akarják fojtani, azokról akik az "ég kitűntetettjeinek" szellemét ismét palackba akarják a pályán zárni. Nem az edzői megoldások, tolódás - zárás , váltások és bekettőzések varázsládájáról ejtünk szót, inkább a klasszis játékosok klasszikus emberfogókkal vívott küzdelmét idézzük fel. Dobjunk fel egy érmét, mintegy érdekes asszociációs játékként! Az érem fordul, egyik oldala Jürgen Kohler a másik Van Basten, a következő forgásnál Claudio Gentilére Maradona és Zico képmása körvonalazódik, most kicsit felénk fordul az érme és Americo Gallego arcáról Törőcsik ugrik be, végül visszahull a kézbe, egyik oldalán Berti Vogts a másikon pedig ott van Cruyff. És ha az érmét élére állítjuk, további érdekességet vesszünk észre Maradonán kívül egyik világklasszis sem nyert világbajnokságot árnyékaik viszont - 1982 - ben Gentile igen Maradona nem- igen.
Jó, én dobtam fel és én választottam az érmét, de azért érdekes, hiszen az utókor ítélete és a az akkori jelen szükségszerűsége éppúgy benne lehet. A világklasszisok neveiről valószínűleg nem őrzőik jutnak eszünkbe elsőként, hanem egy élmény, egy emlékezetes memento, a futball eksztatikus momentumai. A felsorolt emberfogókról viszont talán a felsorolt világklasszisok... Azok a labdarúgók ők, akik sokat tettek azért, hogy klasszisok "kikapcsolásán " keresztül csapatuk felülmúlja ellenfelüket, a szépek és hasznosak a nem szépek és hasznosak ellen. Az akkor és most szükségszerűségét szolgálták. Mondhatnánk, hogy elrontották a játékot, de nem, hiszen még izgalmasabbá tették!
Az égi adománnyal bírók vajon tudnak - e szabadulni és mennyire a földi szorításból? Széttudják -e úgy szaggatni e túltelített tehetségek játékát, mint ahogy Gentile tette azt Zico mezével 1982-ben? E kérdés szorítása éppúgy hozzájárult a világklasszisok fényéhez, persze az utókor ítélete szerint. Apropó utókor, Gentile és Zico küzdelmének kivonata megtalálható a legnagyobb videómegosztón, de hogyan, milyen formai megközelítéssel. Az olasz szemszög Gentile szorítását mutatatja inkább, ahol megmutatkozik a brazil 10- es zsenialitása, de például kihagyja a szorításon túlmenő mezszakítást és a büntetőgyanús esetet, és a kronológiát felborítva Zico gólpasszát is a végére teszi holott az a mérkőzés elején volt.
Talán két részre lehetne osztani a látottakat, természetesen az ellentétes törekvések alapján. Gentile elgondolása: nem engedni labdához érni, megelőző szerelések, becsúszás megkockáztatásával, szabálytalanságok árán megakadályozni Zico szembe fordulását az olasz kapuval. És hogyan próbálja ezeket Zico kiküszöbölni, pazar tecnikával és lefordulásokkal. Utóbbiból mutatott egy párat, amelyek több mint tanulságosak. Az első brazil egyenlítő gól előtt sikerül az átvétellel ütemet nyernie és ez már elég ahhoz hogy az utána lépő Gentile mozgásirányával ellentétesen visszahúzza a labdát és egy pazar bokapasszal kiugrassa Sokratest. A következő lefordulásnál nincs helyzeti, sebességi és ütem előny, ott Ziconak kell megteremtenie magát a helyzetet is, hiszen most szemből kapja a labdát. Úgy veszi át, hogy testével fedezni tudja a labdát, nem pattan el jobbra - vagy balra, a védő Gentile közbeavatkozása így reménytelen. Egy gyors átlépős csel védője kimozdításáért és ellentétes írányba tolja ki a labdát. Zico ugyan nem tud lefordulni Gentiléről, de már szembe tud helyezkedni vele, rá tudja vezetni, úgy tolja - vezeti a labdát, hogy az végig birtokában van, majd egy finom testcsel egy pazar ütempassz előkészítéseként. Zico labdái mesélni tudnak!
Akárcsak lefordulásai, hiszen bemutat még egyet az előzőhöz közel hasonló helyzetben csak most labdás csellel csapja be árnyékát. Jó példák arra Zico mozdulatai, hogy test-, átlépős- vagy labdás cselekkel a csatárok a mögöttük pozicionáló védőről is lefordulhatnak, ha gyorsan gondolkodnak, ha jó ütemben lépnek vissza és kapják a labdát, ha úgy kezelik a labdát, hogy abból megindíthatják a helyzetnek megfelelő megtévesztő mozgást... Nézzük most Gentilét, aki egy rövid kényszerítő esetében, kihasználja a kényszerítőzők közötti ütemzavart és él a megelőző szerelés lehetőségével Zicoval szemben, vagy egy hosszú felpassznál megkockáztatja a becsúszást hátulról, mintegy a szabad labdára utazva, sárga a vége, de Ziconak fájhatott. A legnagyobb mégis az amikor, áll a játék, ápolás van és Gentile akkor is követi Zicot: ne essünk ki a szerepből, ne hagyjuk hogy fellélegezzen a játékmester, ne gondolkodhasson. És milyen igaza van Gentilének a következő jeleneten már azt látjuk, Zico megint lefordul róla, felrúgja, gyorsan elvégzi a szabadot és egy "kettő - kettő" után már ismét rávezeti a labdát. A brazil maestro ismét finoman tolja a labdát, birtokában van végig, arra vár hogy Gentile próbáljon beavatkozni, amikor ezt megteszi bokából eltolja mellette. Gentile veszít, vagy mégsem, hiszen addig le tudja lassítani, amíg a libero odaér és kisegíti.
Zico a művészet hatalma, Gentile a hatalom művészete? Lehetséges, Zico életrajzat Vasari írhatta volna meg, Gentiléét talán Machiavelli. A feldobott érem ismét forog! Machiavelli a "A fejedelemben" a hatalom technikájáról írt erkölcsi íránytű nélkül, sokan felmentik utólag mondván az itáliai egység megteremtésének mágnese zavarta meg tájékozódását. A patriotizmus, a közösség, a csapat sikerének vágya mindent felül ír? Nem hiszem, a futballpályán sem. Húzzunk egy választóvonalat Machiavelli koncentrált hatalmi méregcseppjei és a machiavellisztikus vonások közé. Van olyan amikor a politika hatalmi gyakorlata és a pályán történtek felerősítik egymást, ez történt a Videla diktatúra által rendezett 1978 -as argentínai világbajnokságon, ahol Gallego "szétszagatta" Törőcsiket, ott a játékvezető által képviselt játékszabályok eltűntek, a határok megszűntek nemcsoda, hogy Törőcsik sérelmei miatt revanshoz folyamodott.
Itt inkább Machiavelli szavai érvényesültek: " Az emberekkel vagy jól kell bánni vagy össze kell zúzni őket, mert kisebb sérelmekért bosszút állhatnak, a nagyobbakért nem; azért, ha valakit megsértünk, úgy kell azt tennünk, hogy ne kelljen bosszújától tartanunk." Törőcsik elégtételt vehetett valamelyest Gallegon, de a diktatúra játékra nehezedő nyomásán nem. Így már felbukkan a körülmények lehetőségének felismerése, a hazai pályától a játékvezető mentalitásán keresztül az ellenfél jelleméig bezáróan minden. Nézzük a pályán történő politikai gyakorlatokat. Ott van az ősinek mondható "divide et impera" az oszd meg és uralkodj elv, felváltva rúgjuk fel Törőcsiket, hogy elveszítse önuralmát! Kant még ehhez hozzávesszi a " fac et excusa" elvet vagyis ahogy írja " az erőszak jobban tűri a szépítést a Tény Után. "
Vagyis, ha felrúgnak valakit szándékosan és utána a kéznyújtást nem fogadja el az már inkább ő ránézve kellemetlen, az eltervezettséget mindez elhomályosítja. Persze szabálytalanság és szabálytalanság, kézfogás és annak el nem fogadása között is van különbség. Például Berti Vogts nem véletlenül kapta a "Terrier" nevet , és nem valami ragadozó ragadványnevet. Ő a terrierre jellemző elhivatottsággal, a sportszerűség határain belül próbálta semlegesíteni a rábízott klasszisokat, az ütemkésések, a keménység benne van, de a szándékos durvaság amire az ellenfél nem reagálhat és nem számíthat az nem játszhatott. Tabu és morál, írott - íratlan játékszabályok és kultúrát feltételező védekezési technika.
Maradona és Zico elfogadta Gentile jobbját, Törőcsik az argentínokét nem. Még azért ne menjünk el a " fac et excusa" - elv mellett, Kant így folytatja: " vakmerőség maga is a tett törvényszerűségéről való belső meggyőződésnek bizonyos látszatát adja meg". Ha például saját testi épségét sem kíméli a védő a szabálytalanságnál, vagy az ellenfél ekkor és ekkor ugyanazt követte és csinálta. Végül megemlíthetjük a "Si fecisti, nega" - gyakorlat lényegét: "amit te magad vétkeztél, [...] azt tagadd le, hogy a te vétked [...] told a hibát az ember természetére. Hányszor látjuk ezt a szabálytalanságok utáni metakommunikáció során, a maga elé tett üres, fegyvertelenségre és ártatlanságra utaló kezet, vagy az ő dobta fel magát és szimulál jelzést.
És ott vannak a sajátos olaszos kézmozdulatok: az imádkozó, esküszöm hogy nem úgy volt és nem voltam benne vagy a jellegzetes kereskedői kézmozdulat, miszerint veled nem lehet megegyezni és nem velem. Nem véletlenül beszélünk calcio-ról, Machiavelli Itáliája az üzlet, az érdek és a katolikus hit sajátos elegye ma is fellelhető e gesztusokban. Ezek a tettek és gesztusok is benne vannak a labdarúgásban, a futball regényéből nem hiányozhatnak, minket viszont sokszor inkább a drámai hősök és nem kevésbé drámai ellenfeleik közötti játékhelyzetek ragadnak meg legjobban... Az érmém leesett, nálam ismét Zico nyert, jó, én dobtam!