Ledőlt az utóbbi évek futball- bálványa, a spanyol válogatott, a ledőlt bálványba lehet jó nagyokat rúgni, kárörvendeni felette, megkérdőjelezni korábbi erejét, mindezt a spanyolokkal nem tehetjük hiszen az a két Európa bajnoki cím és a világbajnoki elsőség önmagáért beszél, másrészt sem illendő, hiszen az egyik legszerethetőbb futball - kultúra a világon. Ám néhány észrevétel talán velük kapcsolatban is megfontolandó. Visszatérhet -e a spanyol futball örökölt, szinte strukturális problémája; a futball - világ hullámhegyei és hullámvölgyei számukra kedvezően alakulnak -e; a társadalmi - gazdasági tényezők elősegítik vagy gátolják futballjukat. Nagy kérdőjelek, melyek a mostani válogatott szereplésén és korábbi sikereire is nyomot hagytak, hatottak a maguk együtthatásában. A fő kérdés újrakezdődhet - e a desengano, a csalódás, a kiábrándultság korszaka a spanyol labdarúgásban, az a csendes melankólia amely tudomásul veszi, hogy övék a világ két - három legjobb klubcsapata, viszont a nemzeti csapat a tornák első vagy középső részében búcsúra kényszerül.
Korábban is felmerült, még a siker sorozat előtt, hogy egy oly nagy futballnemzet mint a spanyol miért nem volt képes válogatott szinten nagy tornát nyerni (1964: EB gyôzelem otthon, Spanyolországban-1984 EB döntô). A válasz egyszerűnek tűnt és örökölt sajátosságnak: a nagy klubok meghatározó posztjait külföldi világsztárok töltötték be, akik nemcsak a játékot, hanem a döntő pillanatokat is uralták. Az egyszerűség mögött persze felsejlik a már jóval bonyolultabb történelmi - társadalmi - gazdasági háttér: a spanyol egység és a spanyol partikularizmus örök vitája a centrifugális és a centripetális erők egymásnak feszülése, a katalán és baszk szeparatizmus különböző formái az andalúziai szociális elégedetlenség stb. és ennek futballbeli lecsapódása.
A válság Spanyolországot szintúgy mélyen érintette és érinti, melynek eddigi következményeit mi is láthatjuk: Gibraltár státusza és függetlensége körüli feszültségek, a katalánok népszavazást követelnek, amely a függetlenség előszobája, alkotmányos királyság helyett köztársaság követelése amely inkább már előterem. A világbajnoki kudarc spanyol tudomásul vételét a trónváltás ceremóniája enyhítette, amely az egység erősítéséről, a királyság állandó történelmi eszményének megfiatalításáról szól. Az új spanyol király fejezi ki azt amit Ortega Y Gasset filozófus, eszmetörténész fogalmazott meg: "...a nemzeti együttélés aktív és dinamikus valóság, nem pedig passzív és statikus közös létezés, nem holmi kôrakás az út mentén." Az elmúlt idôszakban ugyanezt a spanyol válogatott testesítette meg a nemzet tudattal kapcsolatban. Hiszen, ahogy Gasset a gondolatmenetét tovább fejti: "...Az állam által egyesített csoportok valamiért élnek együtt. Szándékok, vágyak és nagy célszerûségek egyesítik ôket közösségé. Nem azért élnek együtt, hogy együtt legyenek, hanem hogy csináljanak valamit együtt." És a spanyol nemzeti 11 megtudta csinálni ezt 2008 és 2012 között. A szándékok, vágyak és nagy célszerûségek hogyan keveredtek/keverednek a spanyol futballban?
A regionalizmusból politikai partikularizmusba hajló felhangok megerősödése a futball szerepén, a válság és futball kapcsolatán is lemérhető; a spanyol bajnokság sokat gyengült. Egy évtizede még a legjobb volt, most csak jó. A Barcelona és a Real csúcsaihoz ( gól , pont) az is kell, hogy a mezőny kettészakadjon, rájuk és a többiekre; régen a két óriás, nem mehetett biztosra még otthon sem a Deportivo La Coruna - most másodosztályú-, a Valencia, a Sevilla ellen. Nem tudom, hogy mekkora egy Celta Vigo - Betis - most esett ki - meccs nézettsége, de 8-10 éve még egy Mostovoj - Karpin kettős állt szemben a brazil Denílsonnal egy ilyen találkozón. Az első nyolc - tíz csapatban a világlabdarúgásának krémje játszott. A válság kitörése óta ez a kiegyensúlyozottság eltűnt, az el classico- k száma fokozatosan megnőtt ( spanyol kupa, szuperkupa), persze az érdeklődés és az üzleti oldal miatt is fontosak voltak ezek, de ha ilyen szemszögből nézzük őket korábban ritkábban jöhettek létre Barcelona -Real szuperrangadók a kupában, éppen a kiegyensúlyozottság miatt. A klasszis légiósok apadása, meddig volt hasznos a válogatottnak és a spanyol bajnokság színvonal csökkenése mikortól gátolja nemzeti tizenegyük kialakítását. A két véglet mindenképpen akadályozza, az látható. Talán ez az arány még optimális volt a sikerek idején, jelenleg nem. Mindebben az egységesítő és a széthúzó erők egyensúlyának fontossága fedezhető fel. A regionalizmusból, partikularizmusból fakadó versengés a klubfutballban öltött formát, és járatta csúcsra labdarúgásukat, számos külföldi világsztárt vonzva magukhoz, gondoljunk csak az évek, évtizedek alatt kik töltötték be a spanyol élklubokban az oly fontos középhátvéd - középső középpályás -írányító - középcsatár tengelyt; és töltik be most is. Számtalan példát lehetne erre hozni...ha most csak a csatár poziciókat nézzük, a Real - ban Benzema, az Atletico - ban Diego Costa, a Barcelonában nem is volt kimondott, de ott van Messi. Erős túlzással,de némi realitással Butrageno óta nem volt klasszis befejező csatára a spanyoloknak, Raul a válogatottban valljuk meg őszintén nem remekelt, inkább a Real Madrid játékosaként emlékszünk rá. Az is magáért beszél, ha nem is árul el mindent,hogy a spanyolok mindössze 8 rúgott góllal lettek világbajnokok, előtte az olaszok 12 - vel, a brazilok 16 -al. Bizonyos értelemben a spanyolok egy vákuumba törtek be, melyet a Ronaldo féle brazil vagy a Zidane fémjelezte francia válogatott hagyott maga után, ide sorolhatjuk a Figo vezérelte portugálokat, utóbbi két válogatott jelentett végállomást világversenyen a spanyoloknak, de az olaszoknál is egy generációváltás zajlott le Nesta és Cannavaro után. Xavi mondata, hogy a spanyol sikercsapat lélektani születése az a 2008-as Eb negyeddöntő volt, amikor is az olaszokat kiverték tizenegyesekkel, ily módon akár duplán is értelmezhető azon túl, hogy egy nagycsapatot el tudott búcsúztatni, az ő generációjuk léphetet porondra. A németek szisztematikusan építették a csapatukat, de hiányzott náluk az igazi világklasszis vezéregyéniség. A spanyol futball lelke és ereje a középpálya, mindig ott voltak e csapatrészben az elsők között, hacsak közelmúltra gondolok, Guti vagy a Deportivo -s Valeron, vagy éppen Luis Henrique nem volt rosszabb játékos az aranyakat hozóknál, sőt egyénileg fantáziadúsabbak voltak! A spanyol sikercsapat szíve Iniesta és Xavi kicsit kortársuk kicsit utóduk is volt az említett futballistáknak. Igazán csapatá az erős kezű Aragones alatt váltak a spanyolok, a patriarchiális személyiség ellensúlyozta a látens partikularizmusból fakadó hiányosságokat, ugyanakkor a spanyol EB siker érvényességét és megérdemelt voltát erősítette, hogy ők maradtak talán akkor leghűebbek önmagukhoz és futballkultúrájukhoz. Del Bosque az áttört nemzeti átok talapzatán tovább építette a csapatot, ám amilyen bölcsen konzervatívan folytatta a concepcion-t, most annyira nem tudta újító módon megreformálni a válogatottat, hogy a forma változással, a tartalom necsak megmaradjon hanem bővüljön is. Diego Costa honosítása és beállítása egyértelmű volt, a szezon alatt mutatott formája és a spanyol csatár hiány egybevágása nem kíván magyarázatot. Talán a csatár túlterheltsége a szezonvégi izomsérülések akadályozták őt formájában és természetesen a hely szelleme, szülőhazája Brazília. Így Diego Costa nem közelítette meg formáját, de tartottak tőle, jól indult be, ő került helyzetbe Iniesta ziccer labdájánál, és ő készítette el Busquets - ét, hibának tűnt a lecserélése, fellélegzet a chile-i védelem, a spanyol nyomás is elpárolgott lassan.
A kapus posztot, már érintettük korábban, Casillasról kijelenthető: nem a legjobb spanyol kapus; nem mindegy hogy 1: 3 -al vagy 1:5 -el megy neki a csapat a második fordulóra, nem mindegy, hogy ott 0:1- ről vagy 0:2- ről kell felállnia. És ez mégcsak egy elnagyolt kifejtése a kérdésnek. A spanyolok nem tudták ráállítani magukat arra az útra, amivel verhető lett volna Chile, amit az ausztrálok is bizonyítottak ellenük, beadások és fejjáték. Készültek rá az látható volt, oldalszabadrúgásoknál Sergio Ramos fejére, mérges is volt Bosque a rossz kivitelezésnél, de a játék folyamatában nem tudták ezt véghez vinni. A chilei csapat rugalmasabb volt, míg az ausztráloknak neki mentek, itt várták az esélyt a magasabb és nehézkesebb spanyol védők megforgatására. A hely szelleme sem kedvezett a spanyoloknak, hiszen a chileik szinte hazai pályán játszottak, jó csapatuk van, de nem jobb mint szokott és nem sokkal jobb, mint négy éve. És hogy a tiki - taka, a spanyol futballkultúra találmánya lenne, azt már korábban túlzásnak találtam, nem a spanyolok és nem is J. Cruyff találta fel, hogy aki a labdát birtokolja hetven százalékban az csak nagyon ritkán kap ki. A labdának van a legjobb kondíciója elv gyakorlata,- ha már Brazília!- a braziloknak is több világbajnoki címet hozott, mi több a nem európai vb - ék döntő momentuma volt ez, hiszen a labdabirtoklásával az extrém körülmények között fizikailag ellehetetlenítették az ellenfeleket. Így nyertek vb - t 1994 - ben az Egyesült Államokban, vagy még inkább az 1970 -es csodacsapatuk Mexikóban. Magas technikai képzettséget igénylő labdatartás még magasabb technikai képességeket igénylő hirtelen ritmusváltásokkal, az a brazil labdarúgás kvintesszenciája. A spanyolok törekvéseik és megközelítéseik középpontjába a labdatartást állították, jobban mint korábban. Az ő érdemük, hogy az erőfutball trendjét, melyet kis hazánkban is oly sokan hirdettek megszelídítették, mintahogy azt a németekkel tették két világtornán is, ők írányították a játékritmusát, kifogták a szelet a nationalelf dinamizmusából. Éppúgy megtörték például Arsavinéket az elödöntőben 2008. -ban, az oroszok nem tudtak kontrázni úgy, ahogy igazán tudnak, ha nincs labdavesztés nincs meg az ellenfélnek a játékhoz szükséges önbizalma és ritmusa,mert nincs nála a labda. És ez a futballnak jót tett, hiszen a technikai képzettség elsődlegességét hirdette, a védekező és az erőfutballal szemben. Első perctől az utolsóig uralni a játékot, rákényszeríteni az ellenfélre a teljes akaratunkat, hogy annak ne legyen akarata. Az már kevésbé, hogy ezt nem tudták ritmusváltásokkal még egyértelműbbé tenni a 16 -os környéki játékban a helyzetek és gólok tekintetében. Mindezt többnyire az idegenlégiósok tették meg klubcsapataikban, Messi és Ronaldo; vagy éppen most ellenük Robben. Hogy beköszönt - e ismét a desengano korszaka a spanyol labdarúgásban? Nem tudhatjuk, majd a következő világversenyek megadják erre a választ, mindenesetre a spanyol futball sorsszerűnek tünő lélektani falat áttörte az aranycsapatuk.