Csalódás, realitás, remény. Ezek jutottak eszembe, mikor átböngésztem a névsort. Csalódás a brazil futballkultúra, a brazil labdarúgás egyéniségeinek tekintetében, hiszen a szurkoló mohósága örök, és időtlen; legszívesebben 1 hónap múlva azt látná az ember, ahogy Zico kiugratja Ronaldot vagy Neymar beadására Pelé érkezik. Csalódás hiszen a névsorban nem találunk titkot, globalizált világunkban már nem okozhatnak meglepetést soha nem látott Garrinchák, Denilsonok. Személyes csalódás, mert drukkoltam Kákának, hogy vissza tudja nyerni formáját a sok sérülés és madridi korszak után, mert egy ilyen típusú játékos azért láthatóan hiányzik a brazilok játékából, Konföderációs Kupa győzelem ide vagy oda. Realitás, hiszen a védelemben Thiago Silva, Dante klasszisok, hasonlóan a szélső hátvédek is. A brazil védekező középpályások hagyományosan a legképzettebbek, posztjukon riválisaik felé nőnek.
A támadó alakzat gyorsnak és technikásnak tűnik: Oscar, Bernard, Willian, elől Fred: gólveszélyes, jól használja ki a helyzeteket; Hulk a specialista, egyéni játék plussz nagy lövő, ilyen minden brazil válogatottban volt és kiélezett szituációkban aranyat érhet. Persze ők nem emelkednek ki a mezőnyből technikai tudásukkal annyira, mint mondjunk a közelmúltban Ronaldo, Ronaldinho, Rivaldo vagy Denilson, akikkel Scolari 2002 - ben elhozta Ázsiából a VB aranyat. Scolari segítője Carlos Alberto Perreira az 1994 - es VB - n győztes selecao szövetségi kapitánya.
(A braziloknál hagyomány ez a szakmai tapasztalat koncentráció.) A két csapat között a játékfelfogásban volt fellelhető a különbség, a 2002-es nagyobb játékszabadságot adott futballistáinak, az 1994-es fegyelmezetebb keretben játszatta labdarúgóit. Felmerült már akkor az örök téma, a brazilok, a brazil futball identitásának kérdése: a joga bonito, a futebol arte versus futebol resultados dilemmája. A szép, a művészi futball feláldozható-e a cél, az eredmény oltárán? Más megfogalmazásban európizálodott - hű de ronda szó -, taktikailag lefojtottá vált a brazilok utánozhatatlan stílusa európai migrációjuk óta. Ez az egyéni forma terén is megfigyelhető, gondoljunk csak Robinho - ra, aki a Santos-ban brilliáns, a Real-ban jó, a Milánban közepes teljesítményt nyújtott. Érdekes kérdés ez most is, hiszen azt gondoltam, hogy épp emiatt Neymar is csak a VB után jön át Európába, de ő is hasonlóan Paulinho-hoz, vagy Bernard-hoz eljöttek (Oscar 2 éve). Úgy látszik, a gazdasági lehetőség maximalizálása tovább már nem volt feszíthető, ugyanakkor egy év alatt kreativitásuk nem kophat jelentős mértékben, és akklimatizálódhatnak az európai játékmodort illetően. Másrészt kiemelik a hazai környezet közvetlen nyomása alól őket, amely az elvárások és vb rendezés által felszínre hozott brazil válság együtteséből vetülne rájuk. S ez növelheti reményünket, hogy a brazilok egymás között, egymás játékát inspirálva hagyományaikat követve látványos labdarúgással lépnek elő hazai világszínpadukon. A brazil titok ily formán mindig reménnyel töltheti el a "szépfutball" szerelmeseit. A nyomás ettől függetlenül nagy lesz rajtuk, hiszen a hazai közönség, és a brazil futballkultúrát ismerve bármelyik elsőosztályú brazil klub képes lenne megnyerni a vb-t Brazíliában. E fikció arra az igényre mutat rá, hogy a brazil közönség úgy kívánja a VB sikert, hogy az identitásukat maximálisan kifejezze, joga bonitot a világkupával. Természetes, hogy ami szép, az nehéz, s ami nehéz, az ritka. Ez a szép teher nehezedik majd Neymarék vállára. Egy könnyebbsége azért van Scolarinak, egy nagy akadály elhárult a világkupához vezető úton a brazilok szempontjából, egyik legnagyobb mumusuk (1954: 4:2, 1966: 3:1) a magyar válogatott nem lesz ott a VB mezőnyében!